Big Brother és a testvérei

Valóságshow-őrület söpör végig Európán, s íme, hozzánk is elért. Jeleként annak, hogy mi is Európa részei vagyunk. Hollandiából indult ki néhány évvel ezelőtt, és gyors ütemben terjedt, mint valami fertőzés. Különös módon megkímélte a sokat szapult Egyesült Államokat - nem véletlen, mondják, akik ismerik az ottani helyzetet: az amerikaiak mára sokkal vallásosabbak és erkölcsösebbek az európaiaknál. Le is néznek minket rendesen. A pökhendi amerikai, bizony, hívő és gátlásos.

Magyarországon egymással párhuzamosan két valóságshow is indult tavaly ősszel, a két rivális kereskedelmi csatorna, a TV2 és az RTL Klub égisze alatt. Nyíltan bevallott cél volt a nézettség növelése, az anyagi haszon, ehhez pedig nagyon értenek a kereskedelmi tévék. Céljuk eléréséért nem válogatnak az eszközökben, gyakorlatilag mindent leadnak, ami húzós témának tűnik. Valahogy egyszerűen nem igaz, hogy az emberek az egzotikus dolgok iránt rajonganak leginkább, sőt, őket az érdekli, ami karnyújtásra van, és mégis ismeretlen: a szomszéd nemi élete, a családi perpatvarok, a panellakásokból kihallatszó neszek eredete. A saját életük érdekli őket leginkább, a saját történetüket akarják viszontlátni. Így aztán a kereskedelmi tévék igyekszenek kielégíteni az átlagos és a közönséges iránt megnövekedett igényt, ami tulajdonképpen a kukkolás ősi élvezetét fedi.

Mondhatnánk, hogy a valóságshow a legdemokratikusabb műsor, hiszen semmi titkolnivalója nincs: bárki beszállhat (legalábbis a hirdetések szerint), ha vállalja, hogy megmutatja, amit nem szokás; bárki bármikor kiszállhat … és a végén mindezért óriási összeg pottyan le a talpon maradónak. Újfajta közszereplés ez, a megszemélyesített talkshow-k, sztárriporterek, zanzásított időjárásjelentések, úgy általában, a huszadik századi bulvár után a logikusan következő lépés. Aki vállalja, hogy egy ország előtt szerepel, az előadja önmagát is, a magánéletét, tűri az élveboncolást, az intimszféra krónikus zsugorodását, feladja addigi életét. Csodálatos szociológiai kísérlet, hiszen valóban sokat megmutat az emberi jellemből. Kérdés, hogy az emberi jellem kibírja-e az ilyen végletes boncolgatást. Kérdés, hogy a nézők jelleme fel tudja-e dolgozni a sok szennyet, ami a magamutogató testvérek lelkéből óhatatlanul előbukik (s előbukna bármelyikünkből egy hasonló kísérlet végén). Olyan ez, mint az agymosás: szembesülsz az elfojtott félelmeiddel, és igyekszel még jobban elfojtani azokat, hogy te lehess a tökéletes közember. A médiasztár.

A lélekből felszínre kerülő sötét titkok bizony sérthetik a nézőt. Bárkinek joga van álmodozni, idealistának lenni, márpedig ezt nagyon nehéz az intézményesített valóság (a valóságshow) világában. Ami egyes embereknek izgalmat és változatosságot nyújt, tehát örömet, az a másiknak elviselhetetlen perverzitás. Társadalmunk szabályai igyekszenek biztosítani az intimitást, még a tömegben is. Úgy érik ezt el, hogy lehetőleg tiltanak mindent, ami a társadalom jelentősebb rétegeit sérti, és mindenkit felelőssé tesznek a saját viselkedéséért: olyan elemi illemszabályok születtek ilyen meggondolásokból, mint a tiszta étkezés, a ruha viselete társaságban vagy a szolid társalgás. A testvérek mindezektől eltekinthetnek, sőt, el is kell tekinteniük. Évszázados gátakat bontanak meg ezzel, és vannak még szentségtörőbb példák is. A Survival nevű hasonló társasjátékban például naponta kemény, sokszor az etika határát súrolóan kegyetlen próbákat kell teljesíteniük a játékosoknak. Angliában megszokott dolog az undor, a fájdalomérzet, a szexuális gátak stimulálása, hogy minél “valóság-ízűbb” legyen a dolog: a játékosok bogarakat esznek, kígyókat emelgetnek a szájukkal, és a legszabadosabb, orgiába és szodómiába csapó szexuális játékokat űzik. Természetesen a nyilvánosság mohó tekintete előtt.

Hogy mi a következő lépés? Nos, már tudjuk: szintén Angliában (vadak ezek a normann fajzatok!) dívik az interaktív valóságshow, amit a nézők alakítanak tetszésük, igény(telenség)ük és saját perverzitásaik szerint. Nem ritka, hogy a játékosoknak a teljes addigi élete felborul, házasságok szakadnak meg, állásokat veszítenek el, olykor le is tartóztatják őket indecens viselkedésük miatt … és a végén itt is csak egyetlen szereplő győzhet. Volt, akivel kirúgatták a barátnőjét, eladatták a lakását, sőt, verekedést provokáltattak. És a nézők fantáziájának legfeljebb a hasonlóan véres filmek és híradók szabhatnak határt.

A Big Brother és szatelitjei legalábbis kellemetlen jelenség. Itt már jóval többről van szó, mint egyszerű felszabadultságról és megnyilvánulási szabadságról: az intimitás létét fenyegeti veszély, holott a társadalom nem érett meg a teljes anyagi, szellemi és testi közösködésre. A totális szabadosság félő, hogy erőszakot szül, pártolók és ellenzők részéről egyaránt, az erőszak pedig mindenféle kultúrával és világképpel ellentétes. Egy új barbárság következhet, ha az eddig úgy-ahogy féken tartott ösztönök ismét elszabadulnak. Úgy tűnik, sem a zsarnokság, sem a szabad akarat gyakorlásának biztosítása, a nyugati típusú társadalmak nem tudják megoldani az emberben felgyülemlő problémákat, nem tudják levezetni a kegyetlenséget, a negatív energiákat. Kelet pedig egyelőre konzervatív hallgatásba burkolózik.

Móra Zoltán