(Mottó: A tehenek is lehetnek néha lyukasak.)
Chopin szerepe a gettóban
Közhely,
de való: rengeteg film született és születik arról a
bizonyos korszakról, melyet a II. világháború éveinek
szoktak nevezni. Ne lepődjön meg az olvasó az előbbi
fura mondatot olvasván, ugyanis szerény maga a cím (II.
világháború) és maga a tény (!), hogy 50 millió ember
iszonyatos halálát a világháború szó mögé bújtatjuk
el. Idei “győztesünk” a “gettó-kategóriában” Roman Polanski
A zongorista című filmjével (lengyel-angol-francia-német
koprodukció). Előbb essünk túl a díjak özönén: a film
három Oscárt kapott (legjobb rendező, legjobb férfi
főszereplő, a legjobban adaptált forgatókönyv), és hét
César-díjat (a legjobb francia film, a legjobb rendező,
a legjobb férfiszínész, a legjobb zene, a legjobb hang,
a legjobb operatőri munka és a legjobb díszlet). Felsorolni
is sok, ám nem fölösleges. Íme, a szakma is jócskán
elismeri Polanski nagyszerű filmjét, amely több mint
“egyszerű” holokauszt-film: itt a mindennapokat látjuk,
a gettó mindennapjait. Nem véletlen, hogy a rendező
nem nagyítja fel az egyes tragédiákat, eseményeket,
hisz a gettóban természetes volt a főbelövés, az éhezés,
a teljes nincstelenség, a lelket szaggató őrület. Más
alkotásokban bizony leöntötték némi szörppel ezeket
az élet- és helyzetszikrákat.
A film részben a túlélés művészetét mutatja be, ám minden
felnagyítás, rámutatás, kérdőjel nélkül. És helyesen
is teszi ezt, így legalább történelmi lecke helyett
egy élet részleteit követhetjük figyelemmel.
Röviden
a filmről: a varsói Wladyslaw
Szpilman zongoraművész életének II. világháborús szakaszát
mutatja be. Zsidó család tagja: családjukat gettóba
telepítik, amikor a nácik elfoglalják Lengyelországot.
A gettó kiürítésekor Szpilmannak sikerül megmenekülnie,
családjából egyedül ő marad életben. Megszökik, néhány
hónapig ismerősei viselik gondját, de a varsói felkelés
után arra kényszerül, hogy a romok között bujkálva tengesse
életét. Ekkor találkozik Wilm Hosenfeld német katonatiszttel,
aki segít neki: ellátja étellel, ruhával.
Ennyi
a film története. Mindössze ennyi. De maga a mű monumentális,
hatása döbbenetes: minden egyes arcnak, mozdulatnak,
tettnek külön élete van. Polanski csodával határos módon
képes arra, hogy ne csupán a főszereplő (Adrien Brody)
legyen műve központjában. Nem, itt minden egyes embernek,
tűnjön szerepe bármily mellékesnek is, külön élete van
a filmben. Roppant hosszú sorozatot lehetne készíteni
A zongorista szereplőivel, s egyetlen szereplő
élete sem lenne unalmas, ismétlődő. Furcsa ezt írni,
de Polanskit maga a történelem is segíti: valamilyen
szinten mindenki tud azokról a mészárlásokról, kínzásokról,
melyek a gettókban és haláltáborokban történtek. Ezért
a film valahogy természetes, s természetessége következtében
élethű. Tudni kell azt is, hogy a rendező maga is belekóstolt
a zsidóellenes pogromba: hároméves korában Párizsból
Krakkóba költözött családja, szülei koncentrációs táborba
kerültek, édesanyja meghalt, apja túlélte a lágert.
Maga Polanski 1942-ben megszökött a gettóból, és a közeli
falvakban bujkálva várta a háború végét (hogy ez sem
gyerekjáték, annak fényes bizonyítéka Jerzy Kosinski
A festett madár című műve). Bár már A zongorista
előtt is felkérték “zsidós” filmek készítésére (Spielberg
felajánlotta neki a Schindler listája film forgatókönyvét),
Polanski nemet mondott, azzal érvelve, hogy semmi kedve
olyan filmet készíteni, melybe önéletrajzi elemek is
keveredhetnek. Ám nem vetette el teljesen azt a gondolatot,
hogy filmje szülessen a második világháborúról. Wladyslaw
Szpilman könyvecskét írt a világháborús éveiről, végül
Polanski elhatározta, hogy vászonra viszi a könyvben
leírtakat. A 35 millió dolláros koprodukció előmunkálataiba
maga a 88 éves Szpilman is besegített, de a film bemutatását
már nem érte meg.
Életem
legfontosabb filmje, mondta erről a művéről Polanski.
Talán igaz is. Mindenesetre az utóbbi évek félsikerei
után a rendező hatalmasat alkotott, mely minden bizonnyal
örökre beírja magát a film történetébe. Kis kockázattal
azt is ki lehet jelenteni, hogy a film még a Schindler
listáján is túltesz, bizonyos értelemben. Maga Polanski
nem vehetett részt az Oscar-díjak átadási ünnepségén,
ugyanis egy kiskorú lány molesztálása miatt az Egyesült
Államokban mind a mai napig börtönbüntetés vár rá. Kisebb
felháborodást is keltett az, hogy filmje díjat nyert.
Abban az Amerikában, ahol a ’60-as években Charles Manson,
bandája segítségével, kivégezte terhes feleségét és
több barátját.
Néhány
szót a főszereplőről, Adrien Brodyról. Neve is elárulja,
hogy magyar származású. Polanski olyan színészt keresett
filmjéhez, aki viszonylag ismeretlen. Elmondása szerint
mintegy 1400 személy jelentkezett a válogatásra, köztük
színesbőrüek és nők is. Brody már szerepelt filmekben,
kisebb szerepeket kapott Robert De Niro, Al Pacino és
más hírességek oldalán. A film kedvéért alaposan lefogyott,
mi több, megtanult Chopint játszani. Jelenleg ismét
forgat, most egy mesterdetektív szerepét alakítja. Van
ennivalója? Igen, erre redukálódik minden. Hiába tölti
meg Chopin hihetetlenül gyönyörű zenéje a romos szobát,
az élelemre szűkül le minden. Arra a néhány falatra,
mely erőt, életet ad. Arra a néhány falatra, mely nélkül
semmi sem ér semmit, még a nagyszerű Chopin is csak
egy játékszer egy önkényes katonatiszt kezében. De szerencsére
egy olyan katonatiszt kezében, aki igenis, életet ad,
mert ételt ad!
Szpilman
a háború után nem találkozott az őt ellátó katonatiszttel.
Ugyanis Wilm Hosenfeld, aki a halálbüntetés terhe dacára
is megmentette egy “koszos zsidó” életét, s egyúttal
a világ egyik legjobb zongoristájának az életét, 1952-ben
meghalt egy orosz lágerben. Hét évvel a világháború
után.
Mr.
Damion
|
