Mi lenne, ha…
Lehet,
túl öreg csiga vagyok már, de kinőttem a mesékből. Pontosabban
azokból, amelyek a puszta szórakoztatás kedvéért vannak
(ez olyan, mint a l’art pour l’art, csak épp
a mesékre szabva); még pontosabban az olyan színházi
előadásokból (ha Gukker a rovatcím, akkor ugyebár nem
írhatok a balesetveszélyes miniszoknyákról), amelyek
egyedüli és kizárólagos célja: a néző jól érezze magát
egy-két-akárhány órán át. Ha most nagyon durva akarnék
lenni, azt mondanám: erre ott a cirkusz. De finom gyerek
vagyok.
Visszatérve
a teátrumra: inkább azokat a spektákulumokat kedvelem,
amelyek továbbgondolkodásra serkentenek, de azért nem
megyek el addig, hogy a brechti epikus színház
elmélete mellett kardoskodjak, amely az érzelmek helyett
csak az értelemre akar hatni, azaz mindenáron gondolkodásra,
kívülállásra akarja rávenni a nézőt. Látszólag a most
górcső alá vett előadás* ilyen, de azért mégsem teljesen.
Aztán.
Értékrendemben igen-igen előkelő helyet foglal el az
eredetiség. Ha másért nem, hát csupán ez okból is nagyra
kellene értékelnem a darabot (a diákszínjátszók sorsának
irányítását egy ideje kezébe vevő csupa-lélek Fazakas
Misinek nem ez az első ilyen jellegű kísérlete …
és ezidáig mindegyik sikeres volt!). De igazi fontosságát
mégsem ez adja.
Hanem
az a bizonyos továbbgörgetett gondolatritmus. Amit elindít
s meghatároz az előadás.
Röviden
a forgatókönyv. Alapötletét az adta: mitől vagyunk ilyenek?
Mármint: hálátlanok (szüleink szerint), lázadóak (a
társadalmi normák ellen), vétkezők (lásd a btk. cikkelyeit)
stb. Szóval: mitől lettünk ilyenek, hol siklott ki szépen
induló karrierünk cukorfalat csecsemő-ártatalanságunktól
kezdődően, s ki ezért a vétkes? Erre a fonalra szőtték
rá, jórészt önéletrajzi emléktöredékeket felhasználva,
a történetet, lineárisan, ahogy azt egy valamirevaló
darabban kell, hogy a néző meg is értse. Tehát: a gyerek
megszületik, épp hatszázötvenediknek az esztendő folyamán;
az “elkövetők” szerint e szám véletlenszerűen ugrott
be, de a kritikus (akárcsak az elemzők, amint belemagyarázzák
a világfájdalmat a felhőtlen naplementéről írott versbe)
úgy véli, minden apró kis momentumnak jelentősége kell
hogy legyen; a 650-ről, egyszerű megközelítésben: tekintve,
hogy Sepsiszentgyörgyön a születések száma évi 1200
körül mozog, Jolika valamikor június-július folyamán
csöppenhetett e világra; és egy kevésbé egyszerű megközelítésben:
a 650 kísértetiesen közel van a 666-hoz, amiről ugyebár
a maszületettbárány is tudja, hogy az ördög száma. De
tegyük túl magunkat a születés (a ritka örömök) pillanatán,
azazhogy még csupán egy gondolat erejéig lecövekelve
itt: (most nagyvonalú leszek) zseniális húzás az indító
jelenet, ami nem egyéb, mint három tévéfelvétel, pontosabban
kettő, a harmadik, a leginkább valósághű, egy állóképes
tudósítás: előbb a város alpolgármestere, Czimbalmos
Kozma Csaba és a Mikes igazgatója, Páll Ferenc
köszöntik “élő” felvételen a város leendő büszkeségét,
az iskola majdani, nagyra hivatott diákját, végül Csinta
Samu számol be arról, hogy még a mindig-mosolygó
államelnök is időt szakít eme fontos esemény lereagálására.
Groteszk? Lehet, de felütésnek nagyon jó, analógiával
élve: blickfangos, azaz, Radnóti tolmácsolásában csillagszórós
indítás.
Az
ilyen magasra helyezett mérce óhatatlanul magával vonja
a bukás lehetőségét (ez egy kicsit most képzavaros,
de értsétek, ahogy kell). Ám az alkotóknak (az egyszerűség
kedvéért nevezzük így a ötletgazdától a műszaki személyzeten
át a szereplőkig az egész társaságot) sikerült a kezdeti
lendületet még inkább fokozniuk, jelenetről jelenetre
mindig valami újat belevinniük, sokszor kacérkodva a
groteszkkel a továbbiakban is - de tehetnének-e mást,
ha létünk ily groteszk?
Fölösleges
lenne sorjázni a színpadi történés egymásutániságát,
az előadást megnézni kell, nem tömörített tartalmát
elolvasni, mint a háziolvasmányok kivonatát. Azért nem
állom meg, hogy egyik kedvenc jelenetem fel ne elevenítsem.
Alapszitu: meg kellene keresztelni a gyereket. Vitára
ok: milyen vallású legyen. Református. Nem, katolikus.
De mégis inkább református. Katolikus. Református! Feloldás:
a vita hevében kidobják a kölyköt. És ekkor már nem
az számít, hogy Jolika elsőáldozó lesz-e avagy konfirmálni
fog, a gyerek megszűnik létezni e perctől kezdve, a
konfliktus lép elő főszereplővé, ez élteti a többiek
kapcsolatát. És így tovább, sorsfordító pillanatok sorozatán
át.
Persze,
a kérdések. Amelyek megfogalmazódnak, amelyeknek meg
kell fogalmazódniuk. Nem tudom, ti, fiatalabb csigák,
akik már láttátok a prömier óta játszott húszegynéhány
előadás (ez hatalmas szám!) valamelyikét, hány kérdéssel
és kétséggel mentetek sörözni. Én (mondtam már, öreg
csiga vagyok) tucatszám hurcolom magammal azóta is a
vége felé emelkedő hangsúlyú mondatokat, melyek mindegyike
úgy kezdődik: mi lenne, mi lett volna, ha… Nyilván,
zömük megválaszolhatatlan. Csak egy biztos: akármint
alakult volna a teremtéstől vagy az ősrobbanástól kezdődően
(mindenkinek hite szerint), én úgyis itt ülnék és szorgalmasan
körmölném a Gukkert. Tudjátok, hívetek:
miCHIGAn
*
Jolika - a Mikes Kelemen Líceum Osonó
színjátszó csoportjának és a Művészeti Líceum színjátszó
körének közös produkciója, címszerepben Pethő Anikó,
Nagymama (tanítónő, tanárnő, barátnő): Bíró Ágota,
Anya: Benkő Szidónia, Irmus nagynéni (tanárnő,
barátnő): Gecse Ramóna, Magdus nagynéni (tanárnő,
barátnő): Gyöngyössy Szende + a Művészeti
“statisztái”.
|
