| Hivatalnok-líra
A
címet teljes egészében Orbán János Dénestől kölcsönöztem,
de vélem, OJD nem fog megorrolni e “plágiumért”. Amiért
az ő harmadik kötetének címét loptam e vélemény-írás
élére, az bevallottan a vita megközelítésére utal: igen,
lírai oldaláról tudom csak feldolgozni a “hivatalnok-témát”.
Abban
a (nem minden szempontból szerencsésnek nevezhető) helyzetben
vagyok, hogy az ablak mindkét oldaláról ismerem a hivatalnokok
életét. Valamikor valék magam is hivatalnok, most pedig
hivatalnokok életét megkeserítő lennék. Ami az első
“felvonást” illeti: túlzás lenne szükséges rossznak
nevezni a könyökkoptató, pennarágó, irodakukac (további
rokonszenvesebb és gúnyosabb szinonimák a megfelelő
szótárban) emberkéket, vagy legalábbis nem általánosítanék.
Egyes helyeken hatalmas nagy szükség van az aktatologató
kisemberekre, lévén, hogy a bürokrácia, tetszik vagy
sem, mindennapi életünk nélkülözhetetlen eleme; másutt
viszont fölös számban lógatják lábukat a tiszteknek
viselői. Ez utóbbiakról inkább nem ejtek szót, az immár
majd’ másfél évtizede tartó (s egyre inkább állandósulni,
semmint véget érni akaró) “átmeneti időszakban” bevett
szokássá lett, hogy előbb létrehoznak valamilyen sóhivatalt,
alkalmaznak néhány svindler hivatalnokot, azok legnagyobb
lelki nyugalommal zsebrevágják szerény bérük (az unatkozást
is meg kell fizetni ám!), aztán néhány év múlva felnő
a hivatal oda, hogy hivatalnokainak munkát is biztosíthasson.
Jó esetben, mert előfordult már, hogy, a politikai szellő
irányváltása nyomán, a legközelebbi szökőévben befellegzett
a cégnek.
Szóval:
nem az ilyen hivatalnokokról beszélnék, hanem azokról,
akiknek valóban van munkájuk, akiknek hivatása
az esetlen polgár kiszolgálása. Ahogy mondom: kiszolgálása.
Akár a cipőboltban, akár a piacon a kedves kuncsaftot.
Tehát első számú következtetés: a hivatalnok van a polgárért,
és nem utóbbi kiszolgáltatottsága igazolja előbbi létét.
Magyarán: a hivatalnok ne pofázzon, ne basáskodjon,
teli szájjal ne zabáljon, és foghegyről odavetett félmondatokkal
ne küldje el a p…ába az ablak túlsó felén ácsorgó ügyfelet.
Másrészről: a hivatalnok is ember, neki is lehetnek
rossz napjai, az asszony őt is megcsalja, a fizetéséből
neki sem futja ibizai nyaralásra, s az arrogáns ügyfél
őt is épp úgy bosszantja, mint fordítva. Persze, a profi
hivatalnok az iroda ajtaját maga után becsukva kint
hagyja civil életét is, vagy ha mégsem, akkor napi ügyes-bajos
dolgait úgy osztja meg kollégáival, hogy annak ne legyen
fültanúja és emiatt szenvedő alanya az ügyfél. És aztán
van még egy vetülete a hivatalnok-létnek: a gyomor-kérdés.
Nem mindenki alkalmas hivatalnoknak, mint ahogy orvosnak
vagy pedagógusnak sem bárki mehet(ne) el. Persze, ez
is cégfüggő, de az érzékenyebb lelkületűeknek semmiképp
sem ajánlanám az olyan hivatalnoki állást, ahol nap
nap után embertársai, mondjuk úgy: számukra nem éppen
jó irányban alakuló (lásd: munkanélküliség, baleset,
elhalálozás stb.) sorsával szembesülhet. A lehetséges
fázisok: empátia, mindenáron segíteni akarás, öngyilkossági
hullám, elutasítás, érzések hiánya, végleges kiüresedés.
Ennyit a hivatalnokok védelmében.
Ami
pedig a másik oldalt illeti: firkászként mindenféle
hivatalnokkal találkoztam már, segítőkésszel többnyire,
de elutasítóval is szép számmal. Ezúttal sem szívesen
általánosítok, de tapasztalatom szerint: a hivatalnokoknak
(aktakukactól az intézményvezetőig) csak igen kis része
ismeri fel, hogy mekkora kincs birtokában van. És most
nem az információ birtoklására utalok, hanem az ember-ember
kapcsolatra: arra, hogy adott esetben mindenki mindenkin
segíthet. Ha csak picinykét, ha csak egy mosollyal is.
Ha már irodalmi utalással kezdtem, úgy is zárjam eme
kis írást, épp csak erdélyiről világira terjesztve:
Az emberi tényező, adta egyik regényének a címet
Graham Greene. Hogy hányadiknak, azt most meg nem mondom
(ebben az éjszakainak is kései órában hosszú az út az
íróasztaltól a könyvespolcig), de nem ez a lényeg. Hanem
hogy e (pártatlannak szánt) íráska segedelmével némi
fogódzót kaphassanak mostani és leendő hivatalnok -
hivatásuk teljesítéséhez.
Váry
O. Péter |
