Ki
vagyok én?
Én
vagyok “G.A. úr X-ben” (ezt Déry Tibor írta). De én
vagyok a “Vörös és fekete”. A vöröset jobb’ szeretem,
bár nincs alkalmam tomahawkokkal dobálózni, mérges nyilak
helyett is csak mérges tekintettel lövöldözök, annak
se sok értelme. Mérgezett szúrós tekintetem az ellenség
tükörpajzsáról visszahull rám. Ilyenkor feketének érzem
magam a többi vörös testvérem között. Ilyenkor ők levegőnek
néznek.
De
én vagyok a Láthatatlan légió és az egész Csontbrigád
is egyszemélyben (180cm / 65 +/- 5kg. Mikor hogy.).
Sőt! Az előretolt helyőrség is én vagyok.
Néha
én vagyok Csontváry (Kosztka Tivadar) egyik énje, az,
amelyik nem tud festeni. Néha
meg táltos vagyok és sámán, ez általában sörtől van,
ilyenkor sokat kell pisilni és másnap kicsit fáj a fejem,
a lét meg a tudat, de főleg a tér kicsit komplikálttá
válnak.
Én
vagyok néha a két Bolyai is, ilyenkor bonyolult számításokat
végzek, majd megnyerem a lottón a főnyereményt, aztán
amikor kijózanodok, csodálkozok, hogy Diogenész vagyok.
Néha
én vagyok “A szakács, a tolvaj, a felesége s a szeretője”
egyszemélyben. Enni azért kell. De voltam kórista és ismerem
még a sakklépéseket is. Akárcsak a hangokat, a fogásokat,
fekvéseket a hegedűn. Voltam
már szobafestő, vízgázszerelő inas, tipográfus- és topográfus-segéd,
marketingügynök és autóvezető. Ez utóbbi kicsit rosszul
sült el, de hál’ az égnek, semmi bajom.
Legunalmasabb
ortodox esküvőt fotózni. Unalmasabb, mint a sorbanállás.
De
voltam kertész. Az a legjobb. Az emberek rosszak, az állatok
hamar elpusztulnak, a virágok hálásak. Voltam
már kecskepásztor és tulajdonos, sőt, szülészsegéd a tehénistállóban.
Húztuk kistehénből nagy borjút, kötéllel. Kistehén nem
bírta ki. Én is alig. Rémes volt! Majd
voltam katona kicsit, úgy egy évet, az elég (sok). Szegény
őseink. Biztos kellemesebb volt egy egész életen át
hun katona lenni. Szóval a láthatatlan ember is én vagyok,
de én vagyok a Haza sólymai, a Napsugár, a Misa, az
Élet és tudomány, az Interpressz Magazin és az Alfa.
Rahan, Tarzan. Meg a Playboy (Nana! Az azért nem éppen).
Én vagyok a Pitagorász-, majd a Thalész-tétel és a gordiuszi
csomó. Na persze. Meg a legfontosabb: a matematika alapképlete!
Úgyhogy én vagyok Yossarian a 22-es, 69-es, 75-ös, 48-as,
89-es stb. csapdájában.
Szegény
nagyapám! Megjárta az “oroszfogságot”, úgy, hogy volt
katona és hadifogoly, majd amikor összegyűjtögetett
valami földeket a családjának meg az állatainak, jöttek
az elvtársak, s “bészervezték”.
Nem
ment kőnnyen nekik, de kitartóak voltak. Esténként elvitték
egy ún. “fekete imezével” (a kór jellegzetes autómárkája),
“kérdezgetni”, hogy nem gondolta-e meg magát. Addig,
amíg végül “meggondolta”.
Nagyapámmal
való ismeretségünk nem volt hosszas , úgy 5-6 éves lehettem,
mikor meghalt, három dologra emlékszem: 1. annyira reszketett
a keze, hogy mire a leveseskanál a szájához ért, már
üres volt; 2. “Eszfazaknak” (értsd: észfazék csíkiasan)
szólított; 3. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért
nem eszem meg a húsnak bármilyen finomra elkészített
változatát. Ezen sokat csodálkozott. Tulajdonképpen
ezt ma már magam sem értem, de nem sokat gondolkozom
rajta, ha van, megeszem.
Továbbá
én vagyok “A Székelyföld leírása”, “Mire a fák megnőnek”,
“A kastély árnyékában”. A “Napos oldal”-on én vagyok
“Éj anyánk” (ez Vonnegut).
Szóval:
várva a rozsásujjú Hajnalt (vagy Rékát, vagy…), én vagyok
Odüsszeusz. És…
(otzi) |
