MAI IFJÚSÁG

“Ifjúmunkás fel!”
A statisztikák szerint a huszonévesek fölöslegeseknek érzik magukat.

Huszonévesen egyre többen szembesülünk azzal a bosszantó valósággal, hogy ott állunk, szemben a nagybetűs Élettel, zsebünkben legalább két egyetemi diplomával, felsőfokú nyelvvizsgával, számtalan posztgraduális képzéssel, nyári akadémiával, továbbképző tanfolyammal, menedzsment- és marketing-tréninggel, önismerettel, pszichodramatikus tapasztalatokkal, vezetőképzővel, sikeresen elvégzett jóga-, karate-, reiki- és bioenergia-tanfolyamokkal, egyszóval agyonképzetten és kódexvastagságú önéletrajzzal, és akkor, ezzel az egésszel mit sem törődve, mit kínál nekünk a vakszerencse vagy, más néven, a munkapiac? Helyettesítői állásokat a falusi iskolákban, munkanélküli segélyt, továbbképző tanfolyamokat a hentes-, betegápoló- és kőműves-szakmákban, vagy legjobb esetben olajozottan pörgő fogaskerekecske-szerepeket az állami bürokráciában. Senki sem pótolhatatlan, vallotta Sztálin, apáink apáinak “atyja”. Kár, hogy ezt még ma sem tudjuk megcáfolni, legalábbis társadalmi szinten nem.

És akkor, ezek után … valakik úgy érzik, hogy átverték őket. Mert nem igaz a karrierlehetőség, amely szerint esetleg szakmát választottak, hazugság az önállóság és az anyagi függetlenség, amely érdekében érdemes dolgozni, késik a siker, a csúcskarrier, a “befutottság” jóleső érzése. És talán már nem is olyan menő dolog fiatalnak lenni.

A fiatalok életstílusukból adódóan fogyasztók. Nem rendelkeznek tőkével, hacsak a tudást nem számítjuk annak, és örökösen fennmarad a nemzedéki adósság. Azaz a fiatalok jóléti életszínvonalát az idősek képesek megfinanszírozni. Figyelem: érdemes jóban lenni az idősekkel! De ezt már úgyis mindenki tudja…

A gazdasági és politikai erő az idősebb nemzedéké marad. Természetesen az idősek rendelkeznek elegendő tőkével ahhoz, hogy a gazdaság alappilléreit birtokolják vagy pörgessék: ők fektetik életük megtakarított pénzét részvényekbe, biztosítótársaságokba és egyéb stabil profittermelő konstrukciókba, és hála a jóléti állam meg a szociáldemokrácia vívmányainak, nincsenek rászorulva a napi nyolcórás kulizásra. Mely szerep természetesen a fiatalokra hárul.

A pályakezdők meglehetősen ambivalensen reagálnak arra a külső/belső kényszerre, hogy most már nem lehet tovább vesztegetni az időt, be kell állni a taposómalomba. Előbb a nyolc óra munka… Egyesek még elhiszik azt, hogy ez így igazságos, hisz majd ők is lesznek hetvenévesek, és a majdani fiatalok fogják őket eltartani. Ők még nem tudják, hogy mivel a népesség öregedik, és egyre kevesebb gyerek születik, harminc év múlva tarthatatlan lesz a mai nyugdíj-rendszer. Egy dolgozó jelenleg kb. két és fél nyugdíjast tart el. Harminc év múlva kilenc nyugdíjast kellene eltartania, és ez vagy azt jelenti, hogy egy akkori nyugdíj negyede lesz a mainak, vagy azt, hogy a nyugdíjasok számát kell majd keményen csökkenteni, azaz az emberek még hetvenöt éves korukban is vígan fognak dolgozni. A társadalmi szolidaritás szép meséje viszont nyugdíjba vonulhat…

Mások, a gyakorlatiasok, azt tartják, hogy a munka se nem több, se nem kevesebb, mint eszköz. Kitartó és jól fizetett munkával (no meg az “otthonról kapott segélyek” is jól jönnek) az emberek elérhetik azt az életszínvonalat, amely reálpesszimista vagy reáloptimista szemszögből nézve megfelel annak, hogy viszonylag elégedettek legyünk. Akár boldogok is, ‘szen senki nem akadályoz benne.

Béres Károly