Lírai riport egy Szent György Napokról

Mottó: Álmomban szeg voltam és belémléptem. Most seb vagyok a lábamon.

Mintha megrészegedett volna a város, csillogó szemek és kipirult arcok, és színek, színek, színek, mindenütt. “Itt van, most van, történik, és mi örvendünk neki, örvendünk, hogy részesei lehetünk, amikor sétálunk a vásárban, amikor ülünk egy sör mellett, amikor visítunk egy koncerten”. Ott örvénylettek az orra előtt, annyira egyszerűen, áttetszően, akár az üveg, mégsem értette őket. Figyelte, ahogy eltölti őket annak a mámora, ami számára hangzavar, tömegnyomor, kiteljesedőben lévő elmebaj. Ott vonultak el előtte. Az apuka, aki egyszer egy évben büszke arra, hogy pukkadásig tömheti miccsel az egész családot. A lány, aki felvette a legszebb ruháját, kifestette a szemét, és most várja, hogy megtörténjen vele valami szebb, jobb, valami egetrengető. A fiú, aki magához hasonlók társaságában üvöltve vonul, bárhová, ahol lehet sörözni. Az öreg és a fiatal, akik látszólag együtt örülnek valaminek, valójában meg nem is tudnak egymásról, csak káromkodás közben, ha egymás lábára lépnek.

És figyelte önmagát is. Ült egy kövön egy kocsma előtt, egyedül, ami bárki más számára elképzelhetetlen állapot lett volna, meg is nézték érte, mintha egy másik bolygóról jött volna. Legalább annyira idegennek érezte magát, mint amennyire a többiek idegennek látták. Hangok és nevek és arcok és köszönések. Valahonnan csapnivaló rockzene szivárgott, valahonnan füst, valahonnan egy alkonyat. Várt valakit, vagy talán nem is őt, valaki mást, akárkit, esetleg senkit se. Kereste magában azt, ami néhány éve még összeolvasztotta ezzel a csillogó szemű és kipirult arcú tömeggel, valakit ott magában, aki még tudott örülni az egésznek, tudott része lenni, megkapta benne a helyét. De csak egy fakó fényképet talált, valakiről, aki tiszta volt és szent és boldog.

Aztán ott termett a tömeg kellős közepén. Egyik pillanatról a másikra, maga sem értette, hogyan. De ott volt, táncolt, és körülötte a barátai, szentjánosbogarak, eloszlatták a sötétet. Minden piros lett és sárga és arany, és ott termett hirtelen az is, akiről már azt hitte, elveszítette, és behunyt szemmel nevetett annak, hogy van még, ami igazi, hogy megtalálta végre a helyét … vagy inkább a helye találta meg végre őt. Talán te is láttad őt. Ott volt, egy koncerten, késő éjjel, táncolt az első sorban. Csillogott a szeme, és kipirult az arca.

Fülöp Noémi