A
történelem szemétdombja a történelem főutcáján
A
történelem eszméjének közel kell állnia a székelyek
lelkéhez, hiszen nem más, mint egy igazi közbirtokosság.
Művelői ugyan szakemberek, ám haszonélvezői közé tartozik
mindenki. Éppen ezért aztán mindenki ért is hozzá annyira,
hogy ha a hozadékot revesnek találja, mindjárt a szakemberek
kirúgását javasolja.
Az igen szigorú, a tulajdonosok igényeit ignoráló szakember
persze rosszallóan szemléli mindezt. Nem lát benne mást,
mint mítoszokat, melyeknek semmi köze az oly nagy hévvel
kutatott „történelmi igazsághoz”, aminek mibenlétéről
szóló vitáikat persze a szakemberek is sokszor kőbaltákkal
döntik el. Csakhogy a könnyen emészthető, társadalmi
funkciójú történelmi mítoszok, a magukra valamit is
adó (és persze az éhenhalástól sem fenyegetett) szakmabeliek
legnagyobb bánatára, mindig a történelem főutcáján jönnek
szembe. Hiába minden vita, hiába a tiltakozás, hiába
a céhből történő kiközösítés, a mítoszok regösei a közösség
igazi hősei lesznek. Ők azok, akik akkor is kimondják
az „igazat”, amikor az nem kecsegtet jóléttel. Ők tartják
ébren a „nemzeti érzést”. Ők védik meg az egyszerű népet
az idegenek ármányától.
Ilyen körülmények közt senkit sem lep meg, ha sokszor
a társadalmi elvárások nem csak a kutatott témákat befolyásolják,
hanem a kutatási eredményeket vagy azok közlését is.
Elvégre egy igazi közösség ügyel a környezetére. S ha
a fizikai szemét megjelenése nem kívánatos, nem marad
hely a szellemi „szemétnek” sem. Különösen súlyos a
helyzet, ha szemetelők nem idegenek. Elvégre róluk tudjuk,
hogy eleve környezetszennyezők, tőlük semmi más nem
várható, sőt, őket éppen ezért „tartja” saját közösségük.
Ám a közülünk kikerülő szennyezők árulók. Ha nem ismerik
fel, hogy amit terjesztenek, az a közösség „egészségét”
veszélyezteti, annál rosszabb. Hiszen akit megfizetnek,
az legalább tagadhatatlanul okos. Aki viszont ingyen
teszi mindezt, az éktelen nagy marha lehet.
A közösség által kétségtelenül felismert szellemi szemét
tipikus esetei közé tartozik például a nemzeti nagyság
kétségbevonása. Ez persze nem feltétlenül igazi árulás.
De amíg a mások, az ellenség nem hajlandó saját történelmét
revízió alá venni, addig természetesen minden ilyen
lépés olyan rövidlátásnak minősül, amely egyenértékű
a nemzetárulással. Sőt, rosszabb annál, hiszen a nemzetnek
nemigen lehet szüksége olyanokra, akik annyira buták,
hogy nem látják: magunkról igazat csak akkor mondhatunk,
ha mások is igazat mondanak magukról.
Gyanúsnak számít a történeti tudat sarokpontjának minősülő,
kanonizált események árnyalt megjelenítése is. Gondoljunk
csak arra, mi is lenne a véleményünk arról a történészről,
aki meg merné említeni, hogy 1848-ban Erdély és Magyarország
uniója nem felelt meg a nemzeti elvnek, és a nemzetiségek
kollektív jogainak megcsúfolását jelentette. (Bizonyára
kevésbé tudnánk beleélni magunkat a románok helyébe,
de a reakciók nem különböznének, ha ők arról olvasnának,
hogy Mihai Viteazul csak a bojárok játékszere volt,
eszébe se jutott a románok egysége stb.)
Az igazi botrány persze mindig az, ha a nemzeti történelemben
valamit negatívan ítélnek meg a magukat felkent szakértőknek
tartók. Ilyenkor derül ki, hogy a kényelmes pesti (kolozsvári,
sőt, apage!, bukaresti) irodákban üldögélők (próbált
már valaki nyár közepén, 40 fokban Pesten, nem is szólva
Bukarestről, légkondícionálás nélküli irodában üldögélni?)
aztán tényleg nem tudják, mi az igazi nemzettudat. Fogalmuk
sincs, milyen is valahol a Székelyföldön a román elnyomás,
betelepítés, asszimilácó vagy éppen trükkös kivándorlásra
kényszerítés ellen küzdeni. Az ilyenek könnyen mondják
azt, hogy a dualizmus nemzetiségi politikája alapelveit
tekintve nem különbözött az utódállamokétól. Na de az
már igazán ég és föld, hogy az asszimilációs törekvéseket
nyomatékosítja-e a Securitate vagy sem!
Figyelmesebben végiggondolva a mítoszokat, akad azért
néhány, gyanakvásra okot adó körülmény. Mindenekelőtt
nem árt észrevenni, hogy a mások szemete könnyen kerül
a mi főutcánk díszhelyére. Különösen a román mítoszrombolókból
lesz hamar magyar hős. (Bár azért Lucian Boiáról is
csak azt jegyezte meg váradi barátnőm érmihályfalvi
nagyapja, hogy szép, szép, amit írt, de mégiscsak román.)
Külön kérdés, mi lehet az oka annak, hogy fordítva ez
nincs így. Például Romsics Ignác kritikus írásai a magyar
nemzetiségi politikáról, vagy éppen véleménye Trianon
elkerülhetetlenségéről (tulajdonképpen óriási szerencséjére)
nem vezettek oda, hogy a román „keményvonalas” történészek
rá hivatkozva próbálnák igazolni téziseiket. Vajon a
magyar történeti tudat már annyira levetkőzte-e mítoszait,
hogy a „revizionista” tanok sem alkalmasak az ellentétes
mitológiába való integrálásra? Vagy pusztán a többség-kisebbség
helyzet változása hozta ezt magával? Mindenestre tény,
eddig egyetlen, komolyan vehető magyar történész sem
volt elég nemzetellenes egy elfogadó román recepcióhoz.
Ezt a sajátos jelenséget kezelhetjük nagyvonalúan is.
Senki sem akadályoz meg minket abban, hogy kijelentsük:
mi már feldolgoztuk történelmünk sötét oldalát is, ami
ezen túl menne, már csak rosszindulatú hazudozás. Azért
talán mégiscsak valószínűbb, hogy a lehetséges interpretációk
ilyen sokszínűsége arra hívja fel a figyelmet: talán
nem feltétlenül az szemét, amit mások mondanak, lehet,
hogy az, amit mi képzelünk saját történelmünkől. Az
is lehet, hogy ami egykor a történelem főutcáját jelentette,
ma már koszos sikátor, ahol a kutyák és a hajléktalanok
hagyják jelenlétük egyértelmű nyomát. Nem árt tehát
másokra is figyelni, nem biztos, hogy mindenki hülye,
aki nem ért velünk egyet.
Ilyen, szemétgyűjtésre (természetesen szelektív gyűjtésre)
érdemes történeti téma a nemzeti kisebbségek helyzete
az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában, majd azt követően
Kelet-Közép-Európában. Sajnos, ma a legtöbb nemzeti
mitológiát az jellemzi, hogy nem vesz tudomást másokról,
egyoldalúan interpretálja a történetet. Ez emocionálisan
a legtöbbször érthető. De akkor sem egyéb, mint a szemét
felhordása a történelem főutcájára. Az pedig rendszerint
csekély vigasz, ha a mellékutcákból közben már a kutyaszart
is elpucolták a gondos kezek.
Egry
Gábor
|
