Chile és a sztrájk „karneválja”
Egy kis utcai politizálás

Mottó: Könnygáz, egek, könnygáz, / Itt megáll az ész! (Allen Ginsberg)

2003. augusztus 13., szerda, Santiago de Chile

Hűvös, borús téli reggel. A szakszervezetek egy része sztrájkot szervezett mára, tudom meg a reggeli híradóból. A tömeg a Plaza Italián gyülekezik, végigvonul az El Libertador Bernardo O’Higgins sugárúton, és a hírhedt Moneda téren fog tüntetni. Hogy pontosan miért, az nem világos. A szervezők beszédeiben gyakrabban előforduló kulcsszavak: harcoljunk egy demokratikus Chile megteremtéséért, jobb munkahelyi körülményekért, korrekt munkaviszonyokért, egy jobb oktatási, valamint egészségügyi rendszerért.

A tüntetés fő célpontja a baljós Moneda, a kormány székhelye. 1973-ban Moneda lebombázásával kezdődött a katonai puccs, amely aztán megalapozta Pinochet 16 évig tartó katonai diktatúráját. A hadsereg repülőkkel, tankokkal és harckocsikkal támadta meg a kormány épületét. Salvador Allende, az akkori kommunista elnök, átlátván a helyzetet, főbelőtte magát. Így megmenekült a vallatásoktól és egy megalázó kivégzéstől, ugyanakkor pedig egycsapásra az elnyomott nemzet mártírja lett. Ismerős-e a recept?

A tüntetés leginkább egy karneválra emlékeztet: rasztás dobosok, rikító mapuche ponchókban, deres halántékú, öltönyös-nyakkendős ötvenesek, rózsaszínű füttyökkel a szájukban, zöld-sárga hajú, bőrminis prostik, fekete álarcos, komor tekintetű vézna kis tinik, diákok, munkások, munkanélküliek, átláthatatlanul sokan. Elvégre Santiago ötmillió fős város. És ez mindössze a hivatalos adat.

A rendőrség kiállít két rohamosztagot a sugárútra, és közli a szervezőkkel, hogy parancsuk van, nem engedhetik tovább őket. A tömeg megtorpan, hujjogtat, és kongát jár a dobok ritmusára. Röpdösnek a röpiratok, lobognak a zászlók, a chilei piros-fehér-kék, a kommunista vörös, az anarchista fekete, az anarchista föderáció (?) vörös-feketéje, az önjelölt névtelen lázadók vörös zászlója - ez utóbbiról a közismert Che Guevara mindenre elszánt arckifejezése sugárzik a tömegre. Hasta la victoria siempre!

A szervezők fél percig töprengenek, aztán egy harcias szőke bombázó megragadja a szócsövet:

- Nézzék, emberek, a carabinieróknak (rendőrök, népeiesen: pacók - szerző megj.) parancsuk van, hogy megállítsák a tüntető tömeget. Ígyhát mindenkinek csak annyit mondok, hogy a végső célpontunk a Los Heroes tér. Ezt véssék az eszükbe, végső célpontunk a Los Heroes tér, ahol több mint ötvenezer bajtársunk vár, hogy egyesüljünk velük!

Mintha egy sakkjátszmát néznék: a tüntetők összecsomagolják zászlóikat, abbahagyják a rikoltozást, és jámbor arckifejezéssel átsétálnak a rendőrkordon melletti kis résen, amely úgymond a tisztességes járókelőknek van fenntartva. Másodpercek alatt újrarendeződnek a sorok, immár a kordon mögött, fölharsannak a kis rózsaszín füttyök, megpördülnek a dobok, és a tömeg, ledobva egyik álarcát, röhögve, duhajkodva továbbvonul.

Az acsarkodó rendőröket fotózom, akiket a régi parancs és fegyelmük odaszegez az üres út közepére. Szálldosnak körülöttük a röpcédulák meg az általános derű. Aztán megérkezik az új parancs! A pacók beugrálnak rohamkocsijukba, és a tüntetők után vetik magukat. Az első útkereszteződésnél elébük vágnak két vízágyúval, és lesöprik őket az úttestről.

Guanachók, magyarázza egy vigyorgó rasztaman, miközben telebőgi a zsebkendőjét. - Láttál már guanachót a hegyekben? Olyan, mint a láma, csak kisebb és dühösebb. És mérgében mindenkit leköpdös. Az inkák tenyészették ki. De hogy minek?

Mindkét guanachónak vízágyúja van, akkurátusan végigmossák a tömeget. A szerencsésebbeknek sikerül betörniük egy-egy kirakatot vagy kapuajtót, és elbújnak. Engem a földre teper a vízsugár, és begurít egy pad alá. Nem épp víz, amivel fürösztenek. Szúr-csíp az illata, elered orrom-szemem könnye, fáj minden lélegzetvétel, mint a szerelem, és vakarózom, mint egy rühös kutya.
Aztán szirénázva elnyargal egy apróbb harckocsi, és könnygázt fecskendez ránk. Mindent beborít a fehér köd, négykézláb bemászok egy mellékutcába. Minden kapu zárva és riglizve. A kirakatokból dupla őrség bámulja a show-t. Lassan kitisztul a szemem, és elporoszkálok a Hősök terére. Los Heroes.

Hatalmas tömeg fogad a Hősök terén. Hát persze, világosodok meg, ez a Monedához legközelebb lévő metróállomás, és sokan megspórolták a fertőtlenített sugárúton való átgyaloglást.

Rasztás dobosok biztosítják a harci kedvet, itt jóval több a röpirat és zászló is, fényképes igazolványos animátorok mozgatják a tömeget - hivatásos tüntetésszervezők? - szócsövekbe kiáltják a szlogeneket, amelyeket aztán a tömeg továbbszajkóz: Vé-vé-vé, csé-csé-csé, / Vi-i-va, Chi-i-le!
Idejében érkeztem, hogy telibe találjon egy könnygázoldatot fröcsögő guanacho. A vízsugártól ismét hanyatt vágódom, a fényképezőgépem elrepül, nem látom, hogy merre, csak odaképzelem a recsegést, amint a tömeg átcsörtet rajta, fülsiketítő a zaj, a szirénavijjogást a könnygáz-gránátok robbanása harsogja túl, szemem-tüdőm tele a csípős köddel, a tömeg magával sodor egy mellékutcába, ahol már vár az erősítés.

Egy álarcos fiatal papírzsebkendőket osztogat. Telesírjuk. Egy elszánt arcú nagymama határozott mozdulattal megragadja a csuklómat, és sót tölt a tenyerembe. Nyalom a sót, és lassan ismét ki tudok tekinteni a fejemből. Mindenkiből csöpög a szúrós lé, a tinik meg a gyerekek (!) bőgnek, egy-két embernek vérzik a feje, nyalják a sót és szipognak. Megjelennek az utcai árusok, kólát és ásványvizet árulnak száz pesóért, illetve különböző típusú gázálarcokat. A legolcsóbb ugyancsak száz peso.

Perceken belül megérkezik egy teherautó. Az emberek fölugrálnak, és lerakodják a szállítmányt.

Miguelitók - nyomnak a kezembe egy tízkilós köteget. - Siess, az isten szerelmére, mindjárt a nyakunkon vannak!
Rozsdás, girbe-görbe vasdarabok, bokrétaszerű kötegben. Az utcai harcok elengedhetetlen tartozékai (hogy mit meg nem tanul az ember, ha egy kicsit kimozdul szülővárosából!…). Az utcácska hirtelen átváltozik dühös sündisznóvá. Elég elejtenem a miguelitókat, csörömpölve szétgurulnak és gonoszul ágaskodnak, mint ezer skorpió, hogy megakasszanak bármilyen járművet, amely bemerészkedik területükre.

A töviserdő belevész a tejfehér könnygázfelhőbe. Ahonnan egyszercsak kibukkan egy busz. Kereke megtelik a kis miguelitókkal, a sofőr félrerántja a kormányt, a busz elállja az utat, az utasok sírva menekülnek szerteszét. Eközben a serényebbek beverik az ablakokat, és teledobálják Molotov-koktélokkal. Ahogy oszlik a köd, közelebb húzódok a buszhoz. Lángjainál melegszem, szárítkozom, a busz pedig úgy ragyog, mint egy születésnapi torta.
Pinochet óta nem volt ekkora megmozdulás - szónokol egy hosszú hajú egyetemista. - Most aztán megmutatjuk nekik! - kiáltja, és továbbrohan.
Két perc múlva viszontlátom, amint elhurcolják a carabinierók, akik a tűzoltókkal szinte egyszerre érkeztek, meglepetésszerűen, stílusosan - hátulról.
Szerencsére túl sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenkit befogjanak. Legalább hárman ugranak egyszerre egy emberre, földre teperik a gumibotjaikkal, utána meg kezét-lábát vonszolva begyűjtik a rabszállítókba.

Nekirohanok egy szép zöld szemeteskukának, hátha tudnék lazítani benne egy kicsit, mint egy jóllakott patkány, aki elegánsan kivonja magát ebből az egész cirkuszból. A kuka sajnos már foglalt, kucorog benne egy szép göndör hajú lány, kivörösödött szemekkel tekint vissza rám. Kétségbeesetten továbbrohanok, kicsi veréb vagyok, ártatlan, és elázott az útlevelem, kérem, senki se bántson engem, míg meg nem száradok, és ki nem mosom a hajamból ezt a trutyit.

Rohanok a mellékutcákon, cikázok jobbra-balra, egyszercsak ismét szemberohan velem a tömeg, „pueblo de mierda!”, kiabálják a bátrabbak, „gyáva népség!” irodalmi fordításban, sodródom az árral, és hirtelen ismét kint vagyunk a sugárúton.

A guanachók az út túlsó felén mosnak egy mintegy százfős diákcsoportot, az utca innenső felén szarkasztikusan tapsolnak a pacóknak. Hm… meglehetősen arisztokratikus megnyilvánulás. Aztán cserebere: minket öntöznek, és a túlsók kiabálnak.

Pacók, pacók, rajtatok röhög egész Chile!

Érkezik egy nagyon hatékony animátor, aki két locsolás közti szünetben barikádot építtet. Kirángatják a járda melletti vaskerítéseket, ledöntik a villanyrendőröket és a közlekedési táblákat, az út menti fák közül az apróbbakat, szétszedik a padokat, és kész a barikád. Profizmus szülte vagy egyszerű emberi találékonyság? - tépedődöm. De azzal már ott is terem egy guanacho. Mire szétmossa a tömeget, érkezik egy kétéltű harckocsi is. A rohamosztag kitódul, belelődözi a tömegbe a könnygáz-gránátokat, aztán szétdobálják a barikádokat, és nekiállnak gyűjtögetni a miguelitókat.
Hátulról ismét megérkeznek a „népszámlálók”, a rabszállítóikkal, én pedig belevetem magam egy mellékutcába. Egy idő után talán meg is tudnám szokni… Már nem is fázom.

… A tiltakozó akció hajnalban kezdődött és sötétedésig tartott. Hivatalos adatok szerint mintegy hétezren vettek részt benne. A chilei sajtó szerint 108, a CNN szerint 280 letartóztatottja volt a sztrájknak. A szakszervezetiek vezére este hatkor bejelentette a sajtónak, hogy ezennel a sztrájknak vége, és innentől a rendőrség és a helyhatóság dolga a rendfenntartás. Sokak szerint a sztrájk mindössze egy fölösleges erőfitogtatás volt, amellyel a baloldali szocialista szakszervezetek figyelmeztették az egyébként ugyancsak baloldali kormányt, hogy azért a szakszervezetek is fontosak ám! Lagos elnök azzal mentegetőzött, hogy ő ebből az egész sztrájkból nem ért semmit, mert hiszen senki nem kereste fel őt azzal, hogy „Tisztelt Excellenciás Uram, íme, ezek és ezek lennének a kéréseink…”.

Béres Károly