enter és semmi

Tikkadt nyári … reggel. Emberünk nagy hátizsákkal és éhséggel vánszorog ki az amatőr hegyitúrából, egyre határozottabban hagyja maga mögött a tordai hasadék másik oldalát és bábeli hegymászó társait.

A torka is tikkadt, de, ahogy az ambíciós embereknél szokás, ott van elöl a cél, hajrá. Na persze azért ő is csak „műkedvelő hegymászó” volt, másképp nem süllyedt volna idáig. Most már hiába serénykedik. Legfeljebb megússza egy vérhassal az egész nyers kukoricázást (ha más ennivaló lett volna, nem evett volna ilyen lisztes izét).

A kanyar után már közelinek tűnik a torony, s tényleg, pár percen belül már együtt kutyagol át a hídon a kecskékkel és a kecskés fiúval.
- Arrafele kell menni - mutat a legény Torda felé.
Huhh, már csak egy falu, s onnét lehet stoppolni - ez egyenlő az első felszusszanással.

És elindul. Elgondolja, hogy hajdanán jó szekeres forgalom lehetett errefelé, ha ilyen széles a szomszéd faluba vezető út. Lassan elmúlik reggeli baljós érzete, kétoldalt lombos bokrok vannak, tele barátságos madárkákkal. A napsugarak végigfeküdtek az úton, még csak 9 óra.
Negyed 10. Eddig még csak egy szekér jött szembe. Hirtelen egy ronda krákogást hall az egyik bokor mögül. Brr. Pedig csak egy madár, most repült ki a bokor mögül. Egy undok fekete izé (khrekeke-khrá-khrá), ergo hősünk már nem érzi magát olyan hősnek. Különben is ritkulnak a bokrok és a kedves madárkák, és hirtelen sehol semmi.

Nem a kép, inkább a hang az, ami jelzi: itt valami nincs rendben.
A kép: a széles út két oldalán több méter magas szeméthegyek. Több kilométeren keresztül több évtizedes szemét. Méreteiben messze túlhaladja a XVI-os bentlakás kinti, földszinti lerakatát, pedig tulajdonképpen mindkettőt ugyanabból az anyagból gyúrták (ezt sokáig tudnám mesélni, de így is nagyon jól érted, miről van szó).

A hang:
(ezt, érzem, hogy még egyszer el kell mondanom, hisz nem érted:)

Itt nem él SEMMI, ezt jelzi a hang. Csak a te füled ordít odabent.

Miklós Réka