Enyém,
tiéd, miénk, övék ... kié?
Szemetünk átvilágítása
Nem
szeretem levinni a szemetet. A kuka környéke gumicsizma
nélkül megközelíthetetlen. Többméteres szennylé-udvaron
kell áttaposnia annak, aki nem adja be a derekát a kényszerítő
körülményeknek, és nem önti a földre vödre tartalmát.
Rajzolok hát egy szemét-diagrammot, a könnyebb megközelítés
kedvéért!
A szemét-diagramm sokban hasonlít a trigonometrikus
körhöz vagy egy mogyorónyi keresztrejtvényhez: vízszintesen,
függőlegesen egyaránt kétféle vetülete van. Van ugyanis
olyan szemét, amit én termelek (vízszintes pozitív),
és van olyan, amit más (vízszintes negatív). Ezenkívül
van hasznos avagy kellemes szemét (függőleges pozitív),
illetve kellemetlen szemét (a fennmaradó irány).
Kétségtelen: a szó szoros értelmében fölösleges szemét
kellemetlen, s ezt általában mások termelik. Amit mi
termelünk, azt sem valljuk magunkénak, hiszen igyekszünk
minél hamarabb megszabadulni tőle. Van viszont a magunk
termelte szemétnek egy sajátos alfaja, ami nélkül elképzelhetetlen
lenne az életünk. Emléknek, szuvenírnek, alkotásnak,
ízlésnek hívjuk… de erről majd lennebb.
A kellemetlen szemét, vagyis a hulladék tehát csak nagyon
rövid ideig a miénk, áthárítjuk a külvilágra, s onnantól
kezdve nem foglalkozunk vele többet. Ezt persze legtöbbször
a külvilág sínyli meg. A csíki erdők biztosan. A kirándulókat
ugyanis arrafelé, és nemcsak arra, olyannyira akadályozza
a természet élvezetében, a levegőzésben a konzervdobozok,
sörösüvegek, nájlonzacskók, használt óvszerek medvék
által sem kedvelt, termelődő halmaza, hogy azonnal és
végérvényesen megszabadulnak tőle. Így történhet, hogy
éppen az erdőkben találkozhatunk a leghihetetlenebb
hulladék-kupacokkal, na meg egyes bukaresti főutak mentén,
jelezvén a helybéliek mentalitását, dehát mindez már
megszokott dolog.
Az emberi tevékenységhez ugyanúgy hozzátartozik a szemét,
mint a testhez a betegség. Az összes élő teremtmény
közül messze kimagaslóan az ember szemetel a legtöbbet,
hiszen az állatok nem folytatnak olyan aktivitást, ami
természetellenesen terhelné, a haszontalan irányába
befolyásolná a természetet. Inkább csak pocsékolnak,
ha már erről van szó, például amikor a hódok kidöntenek
egy féltucat szálfát, holott uszadék-otthonukhoz egyetlen
lombkorona töredéke is elég lenne.
Az életünk a szeméttől kellemes, a kellemes és általunk
termelt, létfontosságú szeméttől, ami a diagramm jobb
felső negyedét alkotja. Telis-tele van vele életünk,
s ha mindtől egyszerre szabadulnánk meg, nem is ismernénk
rá addigi életünkre, nem is lenne az már igazi emberi
lét. Ebbe a kategóriába tartozik minden olyan sajátos
álom, elképzelés, műkedvelői alkotás (például egy kifaragott
síp vagy egy átfúrt köldök), ami gyakorlatilag senki
más számára nem hasznos, s a társadalom működése szempontjából
jelentéktelen. Minden, ami meghatároz minket, mint egyéneket,
mindaz a szokásbeli, szemléletbeli másság, a lelkiismeret
és a gátlástalanság egyedi aránya, mások számára nem
egyéb, mint furcsaság, idegen fakszni vagy épp megtűrt
szemét. Különösnek és felettébb ártalmasnak tűnhet például
a játékszenvedély, a ruházkodás egyoldalúsága vagy az
átlagosnál erősebb hajlam a szerelembeesésre, de a megfigyelés
alanyának mindez életbevágóan fontos. Nem tudna lemondani
a szokásairól, hiszen akkor saját identitását veszélyeztetné.
Kicsiben gondolkodva: van, aki rockbandát alapít, amellyel
éktelenül bömbölhet; van, aki olvasni szeret, s titokban,
sajnos, ír is; van, aki kifelé tökös machó, de éjszaka
macival alszik. Van, aki sekélyes gondolataival szórakoztatja
önmagát, s van, aki kertészkedik. Mindez feledhető szemét,
salak, aminek másodpercnyi nyoma sem marad, mégis ezek
az apróságok szükségesek ahhoz, hogy meglegyen belső
stabilitásunk. Hiába járna hát az eszünk a halhatatlanságon,
be kell látnunk, hogy sokkal inkább állunk múlandó szemétből.
Egy olyan apróság is, mint leszokni a cigarettázásról,
olykor komoly jellembeli változást eredményezhet, valahogy
úgy, ahogy a szoba megújul, amikor elpakolom a könyveket
a földről és a bugyikat az asztalról. Veszélyes dolog
tehát takarítani „odabent”. Sokkal fontosabb, hogy helyén
legyen az önbizalmunk és a lélekjelenlétünk a mindennapokban,
hiszen gyakran éppen ezeknek a hiánya vezet valami nehezen
levetkőzhető szokáshoz; fontos tehát megelőzni az éles
jellembeli kanyarokat. Alakul az magától is, a kellemes
szemét folyamatosan gyűl körénk, hiszen folyamatosan
termeljük.
Nagyban: a tolerancia sem jelent egyebet, mint elviselni
magunk körül a mások szemetét, a mások önnön magukra
vonatkozó szemetét és annak további termelődését. Ezt
a termelődést természetesen nem lehet demokratikus eszközökkel
meggátolni, ergo: ha nem vagyunk toleránsak, a mi idegrendszerünk
bánja, hacsak nem rúgjuk fel magát a demokráciát.
Íme a végkövetkeztetés: olyannyira fontos az életünkben
a személyes szemét, amit a magunk szórakoztatására termelünk,
hogy ezáltal fogalmaztuk meg a demokrácia alapvető értékeit
is.
A demokrácia nem más, mint jog a mássághoz. A demokrácia:
az emberi szemét védelme.
Jó utánagondolást!
Móra
Zoltán
|
