A kokakóla esete a húsvéttal

Ugye, azt mindegyikünk tudja, hogy a Colának szoktak lenni mindenféle akciói húsvét alkalmából. Az én beteg elmémet ez a dolog úgy befolyásolta, ahogy itt alább elmondom. Jelzem, a történetet kissé feltunningoltam, afféle Reader’s Digest-té tettem, no meg érdekesebbé számomra.

De a lényeg az, hogy álmodozom jobbra-balra, és egyszer csak a Húsvét-szigeteken találom magam, ahol egy hatalmas szobor ringat a tűző nyári napon. Ott ringatózhattam egy ideje, mert úgy néztem ki, mint a Năvodari-on féloldalt felejtett gyermek, és mivel kezdtem tengeribeteg lenni, úgy döntöttem, hogy le kéne mászni a függőágyból. Nekiláttam a nehéz műveletnek, aztán egyik fordulatomnál egyszer csak hatalmas zaj, fénypompa és a jól ismert kedvenc nótám: felzendült a kokakóla karácsonyi reklámdallama. A hegyoldalra néztem, mert a tengerben nem láttam semmilyen hajófélét. Mondanom sem kéne, hogy a látvány gyönyörű volt, egy pénzeskocsi-karaván, tetején jamaicai népi öltözetben különböző nénik és bácsik etióp gyerekekkel doboltak. Kedves függőágyam kezdett eltűnni, valószínűleg süllyedt a szégyentől vagy valami ilyesmi, gondoltam én.
Amint földet értem, az elkezdett remegni alattam. Nem mondom, testes vagyok, de azért ez nekem is új volt, hogy ennyire...! Rájöttem, nem rólam van szó, hanem arról, hogy egy hatalmas milkatehén-persely emelkedik ki a földből, a nénik és bácsik átváltoznak uhu-ragasztóvá, és az autókból kigurulnak mindenféle összetört pénzdarabkák, amiket a sok uhu tart egybe, egyetlen dollárt képezve. A következő kép: egy kéz valahonnan a tehén becses részeiből kinyúl, s azt írja rajta, hogy € 4 ever! Megfogja a dollárt, elhajítja. A következő dolog történik: a technika vívmánya típusú telefonom gyors és aktív segítségével érkezik egy mms, amin egy animáció látható arról, hogy egy cúnami most pusztította el Tokiót, a zárókép hatalmas Greenpeace-logó, csodálkoztam, honnan jöhetett, telefonszám nem volt hozzá, segítőkész információ sem. Végül visszatettem a telefonomat a zsebembe, ahonnan egy Greenpeace klubtagsági kártyát és egy boldog delfincsalád fotóját húztam elő.
Felordítottam, és az álom véget ért. Felébredtem, körülöttem a megszokott világ. Gyorsan meggyőződtem róla, hogy Tokió még ép, és ittam egy korty kólát.

Sugár Dávid