Vama Veche
for ever?
Az örökkévalóság száműzése
Bizony,
lehangoló felismerés évről-évre vissszatérni és tehetetlenül
nyugtázni, hogy az idő itt is pontosan olyan gyorsan
telik, mint ott, ahonnan azzal az egész télen át melengetett
vággyal érkezünk, hogy itt majd simán lerázhatjuk magunkról
gyűrött nagyvárosi éltünk minden terhét, mert itt megállt
az idő, és még a napszakok váltakozását is csupán a
meztelen testünkön átvonuló árnyak érzékeltetik. A feltartóztathatatlan
múlandóságból pár nap örökkévalóságba burkolózni: hiú
ábránd mindazok számára, akik tanúi voltak civilizációnk
összes kényelme és kényelmetlensége (sajnos, sikerrel
járó) ütemes betelepítésének. Mindez ötvenegynéhány
kilométerre délre az importpálmafák szabványpartjaitól,
csupán azzal az enyhe különbséggel, hogy míg a pálámák
az istennek sem akarnak meghonosodni, az importkultúra
virágzik, és tarkábbnál tarkább mutációkkal kecsegtet.
Valószínű, hogy az említett felismerés vette rá mindazokat
a hazai közéletben médiaguruként ismert személyeket,
hogy mozgalmat hirdessenek az örökkévalóság védett jelenséggé
nyilvánítása érdekében. Vállalkozásuk talán hiteles
is lenne, ha társadalmunkban elnyert helyükért naivságukkal
fizettek volna. Mivel ez nem így van, a meghirdetett
szándék hitelessége máris megkérdőjelezhető. Kétségeinket
pedig végleg eloszlatják eszközeik. A média teljes arzenáljával
felfegyverkezve és egy nemes cél fedezetét élvezve szálltak
ki egy biokulturális rezerváció partjaira. Innen természetesen
még hosszú az út addig, míg Vama Veche sorsáról volt
elnöki tanácsosok vitatkoznak ex-miniszterekkel és -főtitkárokkal
különböző napi és hetilapok hasábjain, de ez is hozzátartozik
ahhoz a média-bizniszhez, amelyben szerepet biztosítanak
közéletünk különböző figuráinak, hogy eljátsszák saját
darabukat. Ha egyszer ez a médiának nevezett nagyhatalom
kivillantja foga fehérjét, a többi (szintén nagyhatalom
minálunk) tükörként veri vissza a káprázatot a tekintetüket
folyton ide-oda kapkodó állampolgárok szemébe. Szintén
a médiabiznisz számlájára írható az (még ha naiv szándék
is vezérelte), hogy egy utólag népszerűvé vált hazai
zenekar a mára biokulturális rezervációnak kikiáltott
határmenti falu nevét vette magára, anélkül, hogy tudatában
lett volna: ezáltal merényletet követ el a örökkévalóság
ellen.
Persze, azt is megkérdezhetném (de ezzel én is megkéstem),
hogy a valóban biológiai rezervátumként számontartott
parton milyen engedélyek alapján emeltek kacsalábon
forgó villákat, szállodákat, kik bocsátották ki azokat
a papirosokat, és miért. De ez már nem érdekes. Ez az
a pont, ahol tettenérhető a nagyhatalmak szolidarítása,
a médiabisnic tájbasimulása. Mert hát a kevés fantáziával
megkeresztelt Stuffstock I-et követi az egyre nagyobb
tömegeket vonzó II, majd III stb., és az egésznek csupán
annyi érdeme lesz, hogy a zajos csúcsidényben három
napig elhallgat a mánele, és csupán félórát kell várnod
egy langyos sörre, még Ovidiunál is.
Nem mentenek meg semmit, mert már nincs mit megmenteni.
A villák, szállódák, fürdőruhák, stuffstockok, diszkók,
600-as Mercedeszek szimbiózisa előbb vagy utóbb végleg
száműzi az örökkévalóság délibábját.
A sátrak helyét átveszik a napernyők és nyugágyak, a
part Május 2 felé egyre keskenyebb lesz, míg el nem
fogy az is, a görög roncsot lassan, de biztosan teljesen
ellepi a tenger, s az utolsó sör és az első kávé közötti
hajnali Pink Floydot végleg elnémítja a zaj.
Szász Attila
|
