Romanian
Passport: szemét a zsebünkben
Öt óra Kanadában, vízum nélkül
Igen,
ilyen rövid volt a kanadai látogatásom … és el sem hagytam
Romániát. Csak beléptem a bukaresti Nicolae Iorga utcában
székelő kanadai nagykövetségre, ami már kanadai terület.
Ide mindenki áldozatként vagy potenciális bevándorlóként
érkezik, majd egyesek letörve és megbélyegezve, míg
kettesek szerencsésen, a továbblépés lehetőségével távoznak.
A diszkrimináció egyetlen paramétere a Romanian Passport
feliratot viselő okmány. Természetesen nem mi vagyunk
az egyetlen náció (sőt, mi igazándiból nem is vagyunk
egy náció velük, de ez teljesen mindegy), akik ilyen
elbírálásban részesülnek.
Azzal a hittel érkeztem oda, másik négy társammal egyetemben,
hogy nekünk már kikövezték utunkat a juharfákkal tarkított
ország felé. Zsebünkben a Le Lieu elnevezésű quebec-i
kortárs művészeti központ hivatalos meghívójával, néhány
referencia-dokumentummal (AnnART ’96-os katalógus, bizonyítandó,
hogy honnan ismerjük meghívóinkat, a Fort Sztuki 2000
/ Krakkói Stáció multimédia CD-ROM, bizonyítandó, hogy
nem csak Kanadában hallottak rólunk) azt hittük, biztos
nyerők vagyunk. Aztán következett a lebőgés.
Kiderült (a katalógusból), hogy performerek vagyunk
(közgazdász barátom „usereknek” nevezne). Az interjút-kihallgatást
lebonyolító hölgy csak pislogott, azt sem tudta, hová
kapkodjon, hol rólam, hol a cégemről, hol meg arról
kérdezett, mit akarok konkrétan elművelni Kanadában,
no meg hogy mióta művészkedek. A barátságos csevely
alatt rájöttem, hogy öreg hiba volt a katalógust elővenni,
hiszen társaimtól is feszt a performensz műfaja felől
érdeklődött a hölgyemény. A művészettörténet-óra következményeként
aztán a „diák” sorban nem adta meg az átmenőt (a bemenőt)
egyes okítóinak. Ötünk közül csak egy személy kapott
vízumot, hogy képviselje Romániát, illetve Erdélyt a
Le Lieu és több más neves galéria augusztus végi rendezvényein,
ahol a szervezők a kanadai célközönségnek szerették
volna bemutatni, mi is történik Romániában, illetve
Erdélyben a kortárs művészet, a performensz terén.
Kínos volt elmesélni, mit is akarok kint „performálni”,
kínos volt látni a hölgyön, hogy azt sem tudja, eszik
vagy isszák a műfajt, holott Magyarországon az érettségizők
már tudják ezt, hála Beke László Műalkotások elemzése
című tankönyvének. Ennyire differenciált lenne az oktatás?
Magam előtt látom az említett hivatalnok hölgyet, amint
egy, vízumot kérelmező atomfizikustól megkérdezi: hány
kiló egy neutron?
A sors fintora, hogy kint a váróteremben várakozva felütöttem
a bizonyítékként magunkkal vitt AnnART katalógust, amelyben
Szűcs György magyarországi művészettörténész Joseph
Bays akciójának szövegét (Hogyan meséljem el egy halott
nyuszinak a kortárs művészetet?) igazította a Szent
Anna tói AnnART közegéhez, vagyis: „hogyan meséljem
el egy halott lánynak, akit Annának hívnak, a performensz
lényegét?”.
Nehéz helyzetben lehettek mindketten. Nekem (nekünk)
nem sikerült ez a kanadai nagykövetség egy élő alkalmazottja
előtt, és ebből kifolyólag (egyelőre) a három, minket
meghívó intézmény célközönségének sem tudjuk elmesélni,
sem bemutatni, mi is a lényege annak, hogy ma itt Romániában,
Erdélyben mi és sokan mások performensszel foglalkozunk.
Aztán néhány nappal később Kanadában és az Egyesült
Államokban beállt a csőd. „Elvették” a villanyt. Ezúttal
ajánlom Kanada bukaresti nagykövetsége alkalmazottjainak
figyelmébe a Behálózva című könyvet, amely bevezetés
a hálózatok új tudományába, és többek között az ilyen
nagy csődök mögött rejlő törvényszerűségeket tárgyalja.
A könyv angolul bestseller lett Amerikában, és egy magyar
származású, erdélyi matematikus munkáját dicséri.
Toró Attila
|
