Kinek
szúrja a szemét (a szemét)?
Széttekintek
a tájban, s látom, kis rőzse-dalok közt, ahogy a költő
mondaná, seprő-összevonó mozdulatokkal szorgoskodnak
a gyakorlatiasabb lakók tömbházuk körül. Visszavonhatatlanul
ősz van tehát, s lévén ez a kép, nincs ahogyan ne jusson
eszembe a szemét. Ami van, mert ember van … fordítva
csak viszonylag érvényes az összefüggés.
Ily módon nem véletlen a címbeli látszólagos szókettőzés,
amely úgy olvasható a jelentések szintjén, ahogy jólesik.
A valóság azonban egyelőre változatlan: a szemét második
természetünkké válik. Nem én mondom először, hogy a
hulladéknak mára, ebben az országban különbejáratú köznapi
filozófiája is lehetne, illetve, bár a felszínen tenyészik
(és csak lassan vánszorog le alsóbb rétegekbe), döbbenetes
mélylélektani következtetésekre adhat alkalmat arra
vonatkozóan, aki lazán elhagyja maga körül a tájban,
(már bocs a helyi ízű hasonlatért) mint kutya a szarát.
Vagy mint ló (tehén, disznó stb.) az övét, hogy az idei
nyár szentgyörgyi zöldövezeteinek állandó vendégeit
se hagyjam szó nélkül. Csak úgy tapsikoltak a gyerkőcök
a rögtönzött napi állatkert láttán, igaz, néha rémülten
menekülniük kellett, ki merre látott, amikor egy-egy
„paci” próbára tette legújabb „adidászait”…
S lőn e lapszám (érintőleges) témája a szemét és a szemetelő
ember, az a kettős, mely indulásból egy (hulladék)halom
kérdést vet fel. Vagy le, hogy a témában maradjunk.
Pl.: miként van az, hogy ha egy járdamélyedésben megjelenik
egy, mondjuk, eudzséniás csomagolócelofán, azt rekordidő
alatt több társa és rokona követi, míg fel nem telik
az a gödör. Ez is egy módja lehet a tömítésnek? Vagy
„csak” nyomokat hagyunk az utókornak? Igencsak ihletett
döntés és opció lenne ez… Szobrot lehetne mintázni arról
a hanyag kézmozdulatról, amellyel a dicső végtag viselője
nap mint nap feldíszíti környezetét… hadd jusson tavaszra
is munka a már említett szorgoskodóknak. Kár, hogy minden
szétszórt hulladék nem ragadós, mint, mondjuk, a rágógumi;
jól el lehetne szórakozni azokon a szemetelőkön, akik
saját hulladékukat hordanák haza cipőtalpukon, és keserves
órákat töltenének el lazaságuk látható jeleinek letakarításával.
Bár lehet, otthonukban is hasonló a látvány, és akkor
minek is zavarná őket?
Egyszóval, az e témával a következő oldalakon foglalkozó
egy-két írás megpróbálja egy kicsit körüljárni a kortárs
szeméthalmot, amelyről, amint kiderül, egészen jó dolgokat
lehet megállapítani, komolyan vagy tréfásan, de lényegretörően.
Emellett természetesen olyan cikkentyűkkel és egyéb
hasonlókkal jelentkezünk ebben a lapszámban is, amelyek
a (remélhetőleg már otthonossá váló) Tsiga-fílinget
képezik.
Ami pedig a Csigalépcső szerzői csapatát illeti, amint
bennebb kiderül, egy kicsit „megfogyva bár, de törve
nem” helyzet uralkodik háza táján, de ez még nem akadály
az újbóli jelentkezésben. És, persze, nem is kifogás.
Olvasóinknak kívánunk élményteli lapozgatást ezúttal
is, valamint sikerélményeket, hasznos-derűs napokat
otthon, suliban, egyetemen, munkahelyen!
Szonda
Szabolcs
|
