Hol az igazság mostanában?

Kezdetben vala az igazság. Igaz, még korábban is volt valami, amit így neveztek, de mi, magyarok mind-annyian tudjuk, hogy csak azóta ismerjük az igazságot, amióta nagyszerű férfiak (sajnos, nők nemigen, akkor még nem voltak divatos gender-projektek, így a feministáknak is meg kell eléged-niük a férfiakkal) végre megalkották nemzeti történelmünket. Amit azóta újabb nemzeti hősök tettek még szebbé és dicsteljesebbé. (Na igen, itt már a nők is számbavehetőek!)

Ezek a csodálatos férfiak tehát megalkották a nemzeti történel-münket és mi egyszerre éreztük, hogy összetartozunk. És még inkább éreztük, hogy történelmünk maga az igazság. Hogy is ne lenne az, amikor kiderül belőle, hogy igazi kultúrnép vagyunk, elhoztuk a civilizáció fényét (na meg a nyereg alatt puhított hús csodáját) erre a korábban sötét és bűzös vidékre. Szabadságot adtunk az itt élőknek, és akár még az életünket is feláldoztuk mindezért. Azt sem minősítheti senki hazugságnak, hogy mi vagyunk a legtoleránsabb, legműveltebb, legnagyvonalúbb, legbarátságosabb, legvendégszeretőbb, legvidámabb (a sor tetszés szerint bővíthető, hisz nincs olyan tulajdonság, ami ránk ne lenne jellemző) nemzete a földnek. Hogyis ne lenne mindez igaz, amikor mindannyian magunkra ismerünk nemzetkarakterünkben? (Igaz, a szomszéd persze nem is toleráns, meg vendégszerető, meg hősies, szépnek meg még az anyja se mondaná, de hát már régen gyanús volt, hiába beszél magyarul, olyan furcsán veti a keresztet, mint az ortodoxok.)

Sajnos, ahol igazság van, ott van hazugság is. Egyszer csak megje-lentek más, korántsem nagyszerű és tiszteletreméltó férfiak, akik azt állították, hogy valójában ők a legtoleránsabbak, legnagyvona-lúbbak, legszebbek, legmindenebbek ezen a földön. És azt, hogy nekik van igazuk. Ráadásul mézesmázos szavaikat elhitték azok, akiknek látniuk kellett volna az igazságot. Elhitték hazugságaikat. De az igazság továbbra is ott lángolt a szívünkben. (Néha persze nem ártott volna, ha van mellette villany is meg fűtés.)

Az igazi baj okozói aztán a fizikusok meg a filozófusok voltak. A XX. században egyszerre csak azt kezdték mondani, hogy semmi sem úgy van, ahogy látjuk. Jött először Einstein a relativitáselmélettel. Érteni ugyan nem értjük, azt meg eddig is tudtuk, hogy minden relatív, de mindenki ünnepelte érte. Aztán ott voltak a többiek is. Heisenberg-féle bizonytalansági állandó. Meg a Schrödinger macskája, ami nem is ott van, ahol van. Meg az antianyag, amit nem is látunk, de akkor is létezik. Csupa megfoghatatlan dolog.

De a fizikusokat még csak kihevertük volna, ha nem irigylik meg dicsőségüket a filozófusok. Előbb egy Gödel nevű, aki szerint soha nem tudunk minden állítást logikailag bizonyítani. Aztán meg a nyelvészek. Wittgenstein. Akik szerint kizárt dolog, hogy megértsük egymást. Mert a nyelv konven-cionális kód, ami nem is lehet univerzális térben és időben. Mivel a beszélők ugyanazokat a szavakat is más-más valóságelemhez rendel-hetik hozzá. S ha már a nyelvészek erre jutottak, nem maradhattak el mögöttük (na meg az ünnepelt, a világot gyökeresen átalakító fizikusok mögött) a történészek sem.
Egyszerre újra keletje lett az ismeretelméleti (episztemológiai - aki ilyen ronda szavakat használ, rendes ember nem is lehet!) okfejtéseknek. Ha már a nyelvészek szerint az egykor beszélt nyelv nem is ugyanaz, mint a mai, akkor hogyan is érthetnénk meg forrásainkat? Ha nem értjük őket, vagy sokfélekép-pen érthetjük őket, akkor hogyan találhatjuk meg az igazságot? És amúgy sem ismerünk mindent a múltból. Csak papírfecnijeink van-nak, azokat rendezgetjük és próbáljuk kitölteni a köztük lévő hiátust. Fantáziálunk. És mesélünk.

Hirtelen kiderült, hogy a történész, akinek eddig birtokában volt a nemzeti igazság, aki megmutatta, hogy mi vagyunk a világ legnagyszerűbb nemzete: egyszerű mesemondó. Sokszor a rosszabb fajtából, csak amolyan vásári regös. Minde-gyikük történeteket mesél, amelyek nem ellenőrizhetőek, amelyekről nem kérdezhető meg, igazak-e vagy sem. Bár a szebbeket legalább elhihetjük. És ebben is lehet valami jó. Végtére is a szomszéd igazmondóiból is mesemondók lettek. Dögöljön meg az ő tehene is.

Egry Gábor