Foci műfüvön, fogkrém-ízű desszert, fűthető ülőke

Ma szombat van és munkanap, de csak egy megfontolt reakciót kell követnem, így ráérek írni. Azért van munkanap, mert hétfőn szabadnap volt. Itt ugyanis vannak olyan ünnepek, amik csak azért vannak, hogy lehessen egy kicsit ünnepelni, de annyit nem érnek, hogy egy teljes nap termelése elvesszen miattuk. Persze, többen kiveszik szabiba ezeket az egy napokat, de lehet, hogy a mi csoportunk ebben is túl laza; a hatból csak hárman jöttünk ma be. Februárban lesz még egy ilyen ledolgozandó, majd április vége, május eleje az aranyhét, amikor tíz nap alatt lesz két hétvége, meg három ünnep. Ezek olyanok, hogy később sem kell bepótolni a kimaradt munkaórákat.

Egyébként itt nincs olyan őrületes hajtás, mint amit japánoktól várna az ember. Oké, napi 11 órát illik benn lenni, de azért megszakadni nem kell. Itt is jut idő cigire, teára, trécselésre. Így, hogy egyedül vagyok, nem zavaró, hogy csak este fél kilenctől reggel fél nyolcig vagyok otthon. Annyi szerencsém van ezzel a hétvégével, hogy legalább most van szar idő; reggel ugyanis havazott. Ugyanolyan meleg van, mint máskor. (Biztos a hegyekből került egy kis hideg levegő a felső légrétegekbe, ettől az eredmény inkább esőre hasonlít, de mégiscsak szép kövér pelyhekben hullott a hó.) Remélem, a jövő hétvégére betervezett focinak és kirándulásnak nem tesz keresztbe az időjárás.

Mer ugye, már második alkalommal lesz préjin szakka. Nagyon kellemes élmény, amolyan grundfoci-hangulata van, csak nincs virsli, meg sör, meg arcoskodás. A pálya szabadtéri, kemény műfüves borítású, de fel van szórva homokkal. Ennek az a nagyszerű előnye van, hogy ugyanolyan kemény, mint nélküle, de legalább rohadtul csúszik. Spéci cipő nélkül eleve nem alakulhat ki ilyen pályán normális játék, de nem is ez a lényeg, hanem hogy mindenki jól érezze magát; ezzel pedig nincs gond. A labda kisebb és jóval nehezebb, mint a rendes (ezt hívják itt futsalnak), emiatt sokkal könnyebb lekezelni, de rendesen megrúgni nem lehet. Ez tökéletes a sok kis passzal zajló játékhoz, és ez a stílus fekszik is nekik, mert itt nincs önzőzés, szlalomozás, távoli bombák; (többnyire) mindenki passzol mindenkinek, még akkor is, ha három méterre áll a gólvonal előtt, szemben a kapuval. Igyekeztem én is visszafogottabban játszani, nehogy megszóljanak, de nem bírtam kihagyni egy-két szólót. Puskás Öcsi bácsi nagyon jól érezte volna magát, mert itt mindenki evidenciának veszi, hogy mindenképp passzolni fogsz. El sem tudják képzelni, hogy a büntetőterület előtt, amikor csak egy védő van előtted, egy testcsellel becsapd, és egyedül oldd meg a helyzetet.

Az erős közösségi szellem azon is látszik, hogy még a legbénább, legreménytelenebb srácok is jól érzik magukat, mert nem szívatják, nem zárják ki őket a többiek a játékból. Meg azért is, mert csak nagyon kevesen vannak ügyesebbek, he-he. Ezek a srácok sem ácsorognak a vonal mellett, mondván, hogy ne csináljak bajt, hanem keményen odateszik magukat, mert ha csak belenyúlnak az ellenfél támadásába, már azzal is segítettek a saját csapatuknak. Mindig van, aki lemegy cserébe, hogy a többiek is játszhassanak (na jó, inkább pihenni), szó nélkül átáll a jobb a másik csapatba, ha nagyon erősek lennének; szóval játék közben is úriemberek maradnak. Legalábbis ahhoz képest, ahogy nálunk kinéz a játék. Úgy is mondhatnám, hogy lúzerek. Ezért kellett francia edző a válogatottjukhoz, hogy ne égjenek a hazai vb-n.

A másik esemény, ahol japánokkal voltam a munkahelyen kívül, a welcome-partim. Egy nagyon hangulatos vendéglátó üzemegységben volt, abból a fajtából, ami étteremnek túl laza és kopottas, kocsmának túl elegáns. Az elején lelövöm a poént: rendkívül jól éreztem magam. Minden a helyén volt; nagyon finom kaják, italok, közvetlen, de figyelmes kiszolgálás, laza hangulat, amit akartok. A menü yakiniku volt, ami szó szerinti fordításban sült húst jelent; ez a helyi barbecue. Az asztalba eleve be van építve két lyuk (kb. 30 cm átmérőjűek), és ebbe hozzák a pincérek egy speciális edényben az izzó faszenet. Az edény leginkább egy bográcsra hasonlít, az alján a parázs, fölötte rács; ezen a rácson lehet a mindenféle húsokat, zöldséget sütögetni. Volt itt aztán minden, mi szem-szájnak ingere: marhanyelv, bélszín, tarja (és ezek különböző pácolt verziója), bacon, csirkemell, pacal, tintahal, meg néhány zöldség: hagyma, kukorica, shii-take gomba, paprika. A többségüket egy spéci, fűszeres szójaszószba kellett mártogatni, de voltak speciális esetek is.

Például a marhanyelvet egy főleg szójacsírából készült salátával és citromlével, a császárszalonnát meg némi hagymával és gyömbérrel együtt egy számomra ismeretlen eredetű, de nagyon finom növény levelébe csomagolva kellett fogyasztani. Volt még ezek mellett sima zöldségsaláta is (reszelt sajttal! ez itt nagy ritkaság), némi csípősebb paprikás szósszal leöntött tofu, nyers krumpli lájtos Erős Pistával, meg valami fűszeres rizs, illetve a végén egy desszert, ami enyhén cukros lében úsztatott, kemény-re főzött, fehér pudingként írható le leginkább. Az íze a sokunk által annyira szeretett Gabi fogkrémre emlé-keztetett. (A legtöbb édességüknek ilyen mű-anyagíze van; nem tudom, mivel édesítenek, de biztos nem répából készül.)

A rutinosabbaknak feltűnhetett, hogy mennyi fűszeres kaja volt, míg én egész eddig azt hajtogattam, hogy a japánok nem fűszereznek. Hát nem is; mint közben kiderült, ezt az ételt a koreaiaktól vették át. Asszem, legköze-lebb inkább Koreába megyek.

A szilárd anyagok mellett természetesen némi folyadékot is magunkhoz vettünk. Az első koccintáskor a pincér-lány hangosan kihirdette, hogy itten esemény van és tessék mindenkinek inni az egészségemre; szépen beszámolt, erre a helyszín széltében-hosszá-ban felharsant a Kampai! (Egészségedre!). Ez itt bevett szokás, az est folyamán mi is többször megtettük ezt másnak a kedvéért. Legnagyobb mennyiségben a sör fogyott (nem kell rosszra gondolni, én is csak háromig jutottam). Volt, persze, szaké is, meg miegymás.

Leginkább a helyi rizspálinka, ami hasonlít egy nem kimondottan jó vodkára, csak nem olyan tömény, és jó sok jéggel isszák. Eleve nem isznak a pálinkához mérhető tömény szeszt. Aztán én is kértem valami igazi japánost, amit még nem kóstoltam. Erre kaptam egy ilyet, de egy sózott szilva volt beleáztatva. Ezt először szét kellett nyomkodni a pálcikával, jól össze-keverni, és utána meginni. Nem volt életem legjobbja, de nem volt nagyon borzasztó sem.

A nagy hedonizmus mellett a társalgás is beindult. Szegények, elég komoly gondjaik vannak az angollal, nekem meg azzal, hogy ennek ellenére megértsem őket. Aki kevesli a nyelvtudását, jöjjön ki ide, mindjárt megnő az önbizalma. Megtudtam, hogy akármilyen kölyökképűek is, messze én vagyok a legfiatalabb, de egy átlagos munkahelyhez képest itt nagyon alacsony az átlagéletkor (kábé 30 év). A főnök legnagyobb baja az, hogy miképpen házasítsa ki Kawakami-szant, aki 32 évesen itt áll nő nélkül. A legújabb ötlete szerint Kínából hozna neki feleséget. Erre körbe kellett mutogatnom a feleségem fényképét, egységesen nagyon szépnek találták, főleg a szőke haját. Aztán persze előkerült a csoport alkoholistájának néhány rosszul végződött napja, pl. amikor egy hajnalban Kiotóban ébredt fel a vonaton; megbeszéltük, hogy egyszer el kell menjek pacsinkózni (ez a félkarú rabló és a flipper keveréke, a helyiek imádják), meg a szokásos sörmenti témák. Ami érdekes volt, hogy a felszolgálók is fesztelenül leálltak beszélgetni egy kicsit minden kihozott kör után, szóval remek volt a hangulat.

Hogy az egész mennyibe került, arról csak sejtéseim vannak, mert nem engedtek fizetni. Amit az étlapból ki tudtam bogarászni, annak alapján a fejenkénti 10-12 ezer forint körül járhattunk. Helyi viszonyok szerint sem volt olcsó buli, de itt ez messze nem számít véresnek.

A végére egy szintén emésztős, de későbbre időzített téma. Van egy dolog, amit biztosan hiányolni fogok, ha hazamegyek: az automata klotyó, fűthető ülőkével. El sem tudjátok képzelni, micsoda nagyszerű érzés, amikor egy hideg helyiségben kénytelen-kelletlen letolod a gatyád, ráülsz, amire rá kell ülni, és valami csodálatos melegség árad szét benned alulról. Áááá…llati. Aztán ha végeztél, meg-nyomsz egy gombot, mire egy kis vízsugár célzottan és alaposan leöblíti a foglalkoztatott tájékot, majd egy újabb gombnyomás, és egy ügyesen elhe-lyezett hajszárító meg is szárítja az alvázad. Fantasztikus. Ha nem lenne olyan nehéz, biztosan vinnék haza egy mintát; szerintem nagyot lehetne kaszálni vele a magyar piacon.

Nagy András
(Budapest)