Alkotó és közönség "meccsén"
Síró író

Írsz, kiírod magadból... önmagadat, majd csodálkozol az eredményen. Elborzadsz. Hogy ez mind én lennék? Ezt mind magamból bocsátottam ki … mérges gázként? Érdemes volt?

Újra nekifogsz, de már félve, fokozott önkontrollal, óvatosan kóstol-gatva a szavakat. Nem, ez sem ízlik, ez sem, ez meg talán ízlene, de mit szól a befogadó…? Hajaj…

Cenzúrádat az önkitárulkozás félel-me irányítja, vágya pedig a pokolba kívánja. A papírra kerülő végeredmény maga a marakodás, melynek hatása és intenzitása egyben írásod minősítése is. Az, hogy mit akarsz kitakarni, illetve eltakarni, szinte mellékes. Mondom, szinte. Hisz többnyire úgysem értik meg. Mások megértésének próbál-gatása luxus, hisz a magunk háza táján is akad bőven tennivaló. Így hát hiába próbál az írás is az önmegértetés eszközévé válni. Mert akként senkinek sem kell. Mert akként nem működik. Csődöt mond. S akkor? Az író csődje az írás csődje is? S ha csőd, ki indítja meg a csődeljárást? A csalódott olvasó, akit magadra szabadítottál? Aki, ha önma-gával egyenrangú félnek tekintene, kitaposná belőled a lelket, az írást? Mert érzékkufárnak, csalónak tart, aki a csalásban is gyenge?

Az írás értelme erre látszik korláto-zódni: önkitárulkozási és elzárkózási modelleket nyújt, melyek (esetleg) felhasználhatók élettörténeteink megélésénél, megírásánál. Ennyi volna? Nem egészen, de a többi csak korlát. Például a nyelv, amelyen megszólalsz, de maga a történet is, amely mögött megpróbálsz eladni ezt-azt. Semmiségeket. A magad takar-gatott, féltett, fontosnak vélt semmi-ségeit. Irodalmi formában..., hasz-talanul. Pedig írásod nem szolgáltatás, nem kell (ki)szolgáltatnod magad. Te mégis ezt teszed, konok, megátal-kodott módon, nevetség tárgyává válva. Ripacskodsz – halálkomolyan. Ez van a zsigereidben, ezzel jöttél a világra, azzal a téves hittel, hogy születésed az írás születése is. Pedig te magad is csak forma vagy, önmagad tökéletlen formája, semmisége.

Így hát a pénz se szédítsen meg. Mert ha ügyes vagy, lesz részed benne (hisz majdnem polgári foglalkozás a tiéd is), de a boldogságot nem hozza meg neked. Hogy miért? Mert minden pénzre a szánalom bús, fancsali képe van tetoválva. Kilóg a lóláb: folyton azt hangoztatod, a mindenséggel kívánod mérni magad, valójában a feléd guruló garasok lázálmában élsz. Amikor írsz, akkor se gondolsz egyébre … és persze gigászi harcot vívsz ezért, hogy olybá tűnjék, neked a pénz eszedbe se jut. Álnok vagy tehát, kétszínű, de abban kezdő, pancser: mindenki átlát a szitán. Csoda hát, hogy írásaid üresen konga-nak?

Ja, hogy az érzések, gondolatok s hasonlók? Csak akkor érdekesek valaki számára, ha a saját érzéseit, gondo-latait véli felfedezni bennük. Ha nem, nyomban elutasítja őket. Szűk körben mozogsz tehát. Ha mozogsz egyál-talán. Aki helyeslően bólogat írásaid olvasása során, az is csak elsősorban a gondolat formába öntőjének tart, létrehozójának nem. Mert a gondolat öröktől fogva létezik, csak elő kell csalogatni. Ennyi jut neked. Ha a köntös tetszik, az olvasó tán csettint a nyelvével, de ez nem azt jelenti, hogy felmagasztal, hisz a formának, ugye, nincs túl nagy jelentősége... Tehát nincs túl nagy jelentőséged. Alantas, lényegtelen, felszínes dolgokkal foglal-kozol, ráadásul vagy annyira elvakult, hogy azt gondold: a lényegről beszélsz. Munkád keveset ér, így te magad is. Köntösöket szabsz, de a divatot nem tudod követni, lassan reagálsz a változásra, lemaradásban vagy. Ahhoz pedig nem elég erős a szavad, hogy magad diktáld a divatot. Ahhoz te senki vagy. Egy mindent, semmit mondó, síró író. Aki beszél, akkor is, ha hallgatni kellene, akin az emberek szánakoznak. Aki szemérmes, de nem akkor, amikor kellene, aki rejtőzködő és magamutogató technikákat szimul-tán gyakorol, aki önmagából keveset mutatna meg, a világból mindent, máskor pedig épp fordítva. Kiszámít-hatatlanul, vergődve. Az olvasók kárörömére és szánalmára. Igen, végül már a történeteidet is szánják. Tán olvassák, de szánják. A szánalom pedig távolságot teremt köztetek. Áthidal-hatatlan szakadékot. Nem kerülhettek egy hullámhosszra. Nem kerülhetsz egy hullámhosszra az írással sem. Az olvasóval együtt ellenséggé válik az is. Elnéző ellenséggé.

Hogy majd az utókor? Néhány percre, ha kultúrára hangolja nyugha-tatlan csápjait, tán felkapja majd az általad kiszabott köntöst, de az lógni fog rajta, vagy a testtartására nézve lesz rossz hatással, ezért aztán félredobja. Sajnálkozva, de könyörtelenül. Ez így van jól, ez a dolgok rendje. Ez a világ a változásé, nem az írásé.

Hálátlan egy mesterséged van. De azért fel ne hagyj vele! Hogy miért? Erről nem beszélhetek: túlzott önkitárulkozás lenne...

Zsidó Ferenc