Az egyértelműség dicsérete avagy
Mire jók a sztereotípiák?
Mottó: Jobb a Bal-kánon?

Egy ilyen kérdésre, mint a mottóban szereplő, szinte automatikusan bukik ki a válasz: „Jobb a fenét! Mit akarnak ezek már megint ezzel a csavaros, értelmezhetetlen valamivel? Tán csak nem akarnak visszarántani minket oda, le?” (S akkor még a szokásos hát-mi-aztán-már-nem-tudom-mióta-is-mindig-csakúgy-ahogy-mások-sőt-még-inkább-odatartozunk szólamokig nem is jutottunk el.) Ugyan ki akarna jót mondani a Balkánról, amikor éppen maga mögött szeretné hagyni még az emlékét is annak, hogy valamikor oda tartozott?

Így aztán marad nekünk az ösztönös tudás: mi jobbak vagyunk és még jobbak leszünk. És persze az örök frusztráció. Hiába akarjuk, nem és nem sikerül. Próbálunk szelektíven hulladékot gyűjteni, de a műanyagpalackot is üvegnek hívjuk. Hát be is dobjuk oda, a borosüvegek mellé. Próbálunk tisztaságot tartani, de csak a kutyapiszok gyűl az utcákon. És a lehulló vakolat. Próbálunk parlamentarizmust játszani, de csak anyázunk naphosszat. Elhisszük magunkról, hogy igazi racionális választók vagyunk, hogy aztán falkavezérünk után lihegve acsarogjunk a másikra.
Talán mégis lehet valami bája a Balkánnak. Valami, amiben éppen olyan, mint a mi vágyott Nyugatunk. Valami, amit ugyanúgy megtalálhatunk mindkét helyen.

A Balkánon (még egy ideig) hiányzik a kétértelműség. Nincs mimikri, nincs alakoskodás, a dolgok még azok, aminek látszanak. A vasút lerobbant, a kocsik piszkosak, a budiba inkább nem is megyünk. De ezt előre tudjuk, nem úgy, mint a mi átmeneti állapotoktól sújtott vagonjainkban. Ahol akár még a papírtörlők utolját is megtalálhatjuk. Csak éppen a földön, koszban.
A korrupció az korrupció. Mindenki tudhatja, mire számíthat, mennyit készítsen elő. Ajándék nélkül ne is próbálkozzunk. Nem úgy, mint azokban az irodákban, ahol feszengve magyarázunk az „illetékes elvtárs” örökösének, s közben azt sem tudjuk, hogyan célozhatnánk arra a kis figyelmességre a zsebünkben, ami majd megolajozza a bürokrácia gépezetét.

A politikus is az, aki szíve szerint nálunk is lenne. Törzsfőnök, aki élet-halál ura a saját táborban. Vállalkozó, aki jó pénzért vásárol híveket, szavazatokat, lelkeket. Aki nyíltan együtt iszik rendőrrel, bíróval, ügyésszel, finánccal, adóellenőrrel, hivatalnokkal, nem fél attól, hogy ebből baja lehet. Sőt. Ha nem ezt teszi, ha nem befolyásolja mindezeket, akkor nem is érdemes a tiszteletre. Ugyan milyen politikus lenne az, aki a hívei apró-cseprő ügyeit sem tudja elsimítani?

És a hit is olyan atavisztikus, amilyet ma már sehol sem látni. Hit a nemzet felsőbbrendűségében. Abban, hogy csak nekünk adatott meg itt élni. Csak mi vagyunk a kiválasztottak. A hit Istenben, aki kiválasztott minket. Nem a mi racionalizmussal, felvilágosodással, szkepszissel terhes hitünk az Istenről, akinek lennie kell, mert a világ olyan bonyolult, hogy mégis csak kellett egy nagy elme a megalkotásához. Ez még a csodák hite, a csodapópák világa, a tömeges misztériumé. Igazi, csupasz hit Jóban és Gonoszban.
Lassan már őszintén tombolni is csak errefelé képesek. Hol vannak ma már az igazi nagy ivászatok? (Leginkább a gyomorfekély múlasztotta el őket.) Hol van a leányrablás az esküvőn? A szilvórium a disznóvágás előtt? Bezzeg a szerbek, ők ma is a hátuk mögé dobják a poharaikat. És a Kalasnyikovból sem sajnálják a lőszert, ha éppen alkalom adódik. (Zenei aláfestés: Bregovic & co. - szerk. megj.)

Az ízek! A valódi, erőteljes, fűszeres ételek. Tőgyszagú sajtok, sült paprika, vinete, maszlina, sok-sok rozmaring, csombor, oregano. És a bárány! A szájban olvadó, fiatal hús. Nem luxuscikként, nem ünnepre. Csak úgy, a piacról. Nem finomkodva, nem apránként, hanem egyszerre és őszintén.

Sokkal egyértelműbb világ a Balkán. Talán nyomorult, talán szegény, sőt rémisztő. Mi már nem is tudjuk elviselni. De aki ott él, ha hozzánk vágyik is, sokkal könnyebben igazodik el a mindennapjaiban. Sokkal jobban kiismeri magát, mint mi a saját, változó világunkban. Pont úgy, ahogy Nyugaton. Bár az lehet, hogy puszta álom.

Egry Gábor
(Budapest)