Jobb a Bal-kánon?
(avagy: fújom a magamét)

Egyik be sem fejezi, kezdi a másik. Politikusok, lelkészek (politikus lelkészek), riporterek és polgárok, mind-mind a kánon éneklői. Mindenki fújja a magáét. Pláne most, a választások idején kibővültek a szókincstárak, mindenki akar mondani valami érdekeset, de az üres, locsogó ígéretek már nem sok reményt sugallnak, hogy az elkövetkezendőkben jobb lesz a Balkánon. Tudjuk, mi a sok beszéd ára. Ennek ellenére éjjelenként, ha éppen nem a szomszéd után leskelődünk, egy korrupciómentes, jobb világról álmodunk, reggel viszont észbekapunk, hogy csak bal lábbal tudunk felkelni. Mi már nem tudjuk, mi az, hogy jobb?
(egyiket be sem fejezem, kezdem a másikat…)
Egyik be sem fejezi, kezdi a másik. Mindenki fújja a magáét: panaszkodunk, szitkozódunk, átkozódunk, álmodozunk és árulkodunk. Mert irigyek vagyunk egymásra. Irigy szegények. Ha az egyiknek több van, azt rosszmájúságból tolvajnak mondjuk, mert marja a vérszemünket, hogy jobb körülmények között tud élni a Balkánon. Ilyenkor nincs jelentősége a tiszteletnek, csak ha a „lopott áruból” részesülünk. Ezért inkább azzal töltjük időnket, hogy mások munkálkodásait lessük, és ha emelkedni látjuk őket, rögtön lecsapunk rájuk rágalmazásainkkal. (Akik pedig túlságosan is jól élnek, azok gyanú fellett állnak.) Nem tudhatjuk, kik néznek tolvajnak, kik irigykednek jólétünkre, épp ezért nem bízhatunk senkiben, csakis magunkra számíthatunk.
Én ezt teszem, ugyanis régóta a két kezem után élek… Azokkal rakom be az ételt a számba.

Ilyés András-Zsolt
(alias BANDIta)