Jókai Mór: A szamosújvári fegyenctelep

Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamosújvári fegyház megtekinthetésére, s bár beismert rossz geográfusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosújvárra megérkeztünk.

Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál, és ő vezetett körül a helyiségekben, kitűnő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.

A szamosújvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, míg jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcsőfeljáratokat mindenütt kettős vasrácsajtók őrzik, s azonkívül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt.

Jelenleg hétszázhatvan elítélt lakója van a szamosújvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végigjártunk e szomorú „kristálypalotában”, ekkor azzal az emelkedett érzéssel távoztunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a bosszúállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.

A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, akik havonként nyolcvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonként tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyencek ellátása fejében, egyharmadát félreteszik a fegyenc számára, s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkívül kezébe adtak egy kézművességet, amivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobbrészt az asztalosműhelyek foglalják el: itt bútorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelen levő őr kiált: „Vigyázz!” S arra megszűnik minden munka; a fegyencek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.

Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felírva az oda tartozó fegyenc neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, amit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett).

A másik szárnyon van a kórház, ahol a betegápolók is fegyencek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratórium. A kórodában akkor éppen nem voltak súlyos betegek.
A második emelet nyújtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokrócgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadiaműhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopánokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánnyal kiállják a versenyt. Amelyik a fegyencek közül legjobban érti a kézművet, az a mester, aki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába.

Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arc gyűjteménye, melyeken az indulat kifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácsolom regény- és drámaírónak, hogy Pitavalt ne olvassa, mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévútra vezetik a lélekbúvárt.

A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, akiknek az arckifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húszéves, szelíd szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett, azt felelé: „Bankjegyet hamisítottam, fotográfia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.” - „Mennyi időre van elítélve?” - „Öt évre”. - A könny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délceg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arc és termet, aminőnek csak regényhőst festettek valaha; nyílt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arc és magas deli alak.
- Mi vétekért van elítélve? - kérdezém.
- Gyilkosságért.
(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)
- Kit gyilkolt ön meg?
- Egy szép asszonynak a férjét.
(Hisz ez nem is lehet másképp.)
- S mennyi időre van elítélve?
- Húsz esztendőre.
(Megütődtem: nem volt-e túl szigorú a bíró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők, de a bírák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)
- S miért ölte ön meg azt az embert? - kérdezém tovább.
- Öt forint vérdíjért - volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)
Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké, s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.
Arcismém ezúttal nagyon megcsalt. A bíró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő.
- Most nézzen ön szét a teremben - szólt vezetőnk -, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?
Valamikor láttam ezt az embert, de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül, amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett, hanem az amnestiára igen.
- Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!
- Mit tehettem? - mondá. - Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
- De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás - mondám neki.
- Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.
Most azután tanítják írni és olvasni.

Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek.

Egyszer egy lótolvaj cigány volt a fegyházban, aki a büntetés ideje alatt kitűnő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen írni. „Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s írni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.”

- Az már igaz - mondá a cigány -, legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megírni a ló-passust, nem kell másra bíznom.
Vissza is került nemsokára Szamosújvárra; amiben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a cigány természete.
Venio nunc ad fortissimum virum (Most térek rá a legderekabb férfiúra - szerk. megj.).

Előttünk áll Farkas Béni!
Ez a hírhedett rabló, akit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a láncához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát, egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádogdarabbal keresztülfűrészelte a legnehezebb bilincseket; akinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, aminők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s aki mindezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hírüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandúrhadnagyot, aki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt!

Most ott hajtja a kereket a gyapjútisztító gépnél; cinkostársa, a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjút.

Közeledtünkre bal kezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjúpor a mellére száll, s szenved miatta, s megsajnálják érte. De arckifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, vörös arcbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leírhatatlan hiénai sóvárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.
Már innen is megkísérté kitörni, de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magánbörtöne van, melyből még a falon át a kocogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.

A kihágó fegyencek egyedüli büntetése most a magánbörtön (mik közt egy van teljesen sötét) és a böjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba fúrt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát, s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyencekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel dacolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szívébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhívatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben, s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: „No, hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!” S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött, s sohase rakoncátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kísérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.

A többi műhelyek, amelyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, amik mind fegyházi biztossággal vannak építve és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatosműhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevű fegyveres, ki a világtárlatokon már négy ízben nyert kitüntetést felnyithatatlan záraival; egy másik, Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbe csavarodott férfi kitűnő műfaragványokat készít fából, ami nekem is kedvenc mellékmesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megírására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leírná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasnivalót; nem regényt, hanem a „Találmányok könyvét”. Pénzt adogatni a fegyenceknek nem szabad.

És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, bíró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Múltjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik.
Megtekintők azután a nagyszerű sütödét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyencek, amely hivatalra a legjobb magaviseletűeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragédia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöldpaszuly főzelék, amit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó ízű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, amiből minden fegyenc egy egész cipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a hercegek esznek, mikor nevük napja van.
Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katolikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescókkal van díszítve, ezeket is egy fegyenc festette: Nivetti Péter 1822-ben, s az oltár szoborműveit egy másik fegyenc faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, akik őket lesújtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenceknek, s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet legjavultabb fegyenceit a környékbeli földesuraknak, s e fegyencek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő „recreátiójuk”!
A szamosújvári fegyenckastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai színvonalon álló intézet.
Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. Amint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyencek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyencekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket, s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb bírája elé, aki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást, s azzal a fegyencbajtársak vállaikra emelik a koporsót, s kivonul az egész fegyenckolónia a koporsót kísérve a börtönudvartól a sírkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér - sírjához - tovább élni.
E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús írótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: „a sírból a sírba”, szemtanúja volt.