Van baj elég!
Vásári pillanatképek

Az árus fiatal srác, tulajdonkeppen nem is árus, ő csak a főnök, aki dolgozik, az egy még fiatalabb lány. Kérdezem tőle: meg lehet élni ebből? Elmosolyodik, aztán mesél. Hogy kb. tíz éve nem ült vonaton, autóbuszon. Autójával járja az országot, ott ad el, amit tud, ahol sok az ember. Tudja, hogy bóvlit árul, de hát ... ha ez kell az embereknek, csak vegyék. Karizmatikus figura, sokat mesél, érdekes elmeléteket ismerek meg, olyanokat, amikre sose gondoltam volna. Például: a törököknek köszönhetjük azt, hogy még itt vagyunk. Sőt, lehet, hogy ha nem az osztrákoknak, hanem a törököknek hódolunk be, esetleg jobban járunk. Tulajdonképpen elképzelhető. Bár a vélemények nagyon megoszlanak. Mert hogyha akkor nem úgy történik, akkor te most nem a sörödet iszogatnád a szentgyörgynapi fűben, hanem esetleg gyártanád a bombát az alkaidának, vagy épp készülnél önkéntes pilótának.
Vagy nyolcan üldögélünk a sörkörben a füvön, de ez a szám gyakran változik, közben-közben föl kell keresni az öko-logikust (kék színű bódé, jobb nem részletezni). Kérdem a srácot, hogyan kezdte a vándorárusságot.
- Én úgy, hogy volt az egyetemen egy ekkora darab szalonnánk - mutat egy cigisdobozt. - Emlékszel, Zsiga?
Bólint. Emlékszik.
- Szóval volt egy ekkora darab szalonnánk, de túlzás nélkül, azt felvágtuk csíkokra, ez mára, ez holnapra... Na én ezt meguntam. Ennek 10 éve. Azóta járom az országot, van házam, autóm, feleségem, kösz, jól vagyok.

*

Meglátogatok egy másik sátrat, ahol ismerős lány árulja az év folyamán s.k. varrt ruhákat. Többnyire ilyenkor meg más hasonló jellegű vásárokon keresi meg az évi jövedelmét.
- Megy a bót? - kérdezem, mikor a vevők kissé odébb nézegetik a portékát.
Jelentőségteljes pillantás a válasz. Kicsit nézelődök még, oszt visszakanyarodok a sörkörhöz. Az „árus” épp „termékbemutatót” tart:
- Hű, gyerekek! Ezt nézzétek meg! Ezzel fogok berobbanni a piacra!
Kicsi üveggömb, a földgömböt „ábrázolja”, a szárazföld(ek) el van(nak) mattítva, a nagy állóvizek átlátszanak. Az egész „aranyszínű” műanyag talpon. A gömböcskét lehet forgatni a tengelye körül.
- Nem is olyan rossz! - biztatom.
- Ilyennel játszottak nagyapáink... - így az egyik.
- Na jó. Figyeljetek ide! - kézbe veszi az üveg-sár-golyóbist, kiveszi a talpából. - Ez jó!
Bólintok. Tényleg jó, na. Kicsit szép, ha használhatom ezt a kifejezést.
- Ez nem jó! - mutatja a másik kezében lévő talpat.
(Hát biza hogy nem jó! Az „aranyszínű” festékkel befuttatott műanyag izé nagyon nem jó.)
- De hát ez van. Ez kell az embereknek.
- Nem lehetne a talpat sprayfestékkel lefújni...?
- Barátom, én nem dolgozok, én kereskedek.
Milyen igaz.
- Ez a termék, ezt adjuk el.
- És megveszik?
Egy kicsit elhúzza a száját. Nem érti, hogy nem értem, hogy az emberek mindent megvesznek.
- Ennek az ára 60 000 lej (kb. másfél euró, 3 kisebb kenyér ára).

*
A Taxi (koncert) alatt egy barátnőm próbálta feljavítani a kedélyállapotomat. Nem sok sikerrel.

*

Verőfényes tavaszi napsütés, délelőtt, madárcsicsergés, kicsit odébb gyerekek játszanak, az ott egy ping-pong asztal, azok ott garázsok... Lassan felismerem, hogy az Új-negyed egyik csendesebb zugában ébredek, egy fa alatt. Telefonom megvan. Papírjaim megvannak. Pénzem - elég kevés, de nem csoda, na. Nincs semmi baj. Épp csak haza kell menni. Van baj elég.

(otzi)