A Balkán nem csak realitás, a Balkán beköltözött

„Bizonyos fajta, vagy ország, vagy éppen földrész ismertető jelét csak nagyon óvatosan szabad általánosítani.” (Lengyel Géza, Nyugat, 1916 / 12. szám)

Elviselhetetlen zajra ébredek. Kinyitom a szemem. A fény furcsa tónusokban szűrődik be a szobámba. Mintha valami megváltozott volna. Felöltözöm, kimegyek az utcára.

Megdöbbenek, ijedten a falhoz lapulok. Minden furcsa, semmi nem olyan, mint tegnap volt. Az épületek, az autók, az ég színe, a környezetem. Mindenre másként emlékszem. Másak az emberek. A szembejövő néni valami káoszról motyog, miközben nagyot rúg a lába elé került szerencsétlen, háromlábú kutyába. Egy soha nem látott külsejű autó majdnem halálra tipor, miközben vezetője megpróbálja kikerülni az utcát ellepő ezernyi kátyú mindegyikét, s közben számomra érthetetlen gesztussal mutatja fel balkezének mutatóujját, és a Teremtőt valami ba…ással hozza összefüggésbe. A szembejövő középkorú férfi nagyot köp a lábam elé, miközben széles vállával félretaszít útjából. Egy magas épület nyitott ablakán keresztül, vederből egy női kéz ételmaradékokból, papírból és néhány, számomra ismeretlen anyagból álló masszát önt egy járókelő nyakába, aki általam soha nem hallott szitoksorozatot zúdít az elkövetőre, aztán az egész világra, miközben két nagy pofonnal nyugtatja meg a maga után hurcolt, bömbölő kislányt. Utóbbinak ártatlan szemében ugyanolyan megdöbbenést és szomorúságot látok, amilyent a sajátoméban sejtek.

Az utcán az emberek lökdösik embertársaikat, egymást tapossák, fellökik a gyengébbet, átnéznek egymáson. Lépteik alá gyűrik a magatehetetlent, megtaszigálják az elesetteket. Az utcát elborítja az emberi ürülék, a szenny, az egymás iránti közömbösség és gyűlölet.
Úgy érzem, hogy ami számunkra tegnap fenyegetés volt, az mára rémálommá vált.

A Balkán nem csak realitás, a Balkán beköltözött.
Belénk, emberekbe.
Egy utcakereszteződésben fényes betűk hirdetik: 2004. december 1.

Ijedtemben felébredek, rájövök, hogy az egész csak álom volt.
Visszatérek az én időmbe.

Valamelyest megnyugtat, hogy az álom csak időutazás volt, melynek során szinte 100 évet ugrottam előre az időben.
Ugyanakkor ráébredek, hogy szomorú nap ez a mai.
Szülőföldemet ma csatolják a Balkánhoz.

Toró Attila