|
Iksz-i-vé
Nem
mindegy, hogy a teátrumot szerető atyafi milyen társaságban
csöppen bele egy színházi fesztiválba. Mert ugyebár
ha magányosan esik be valamelyik előadásra, hát vagy
talál társaságot a végén, vagy nem. Ha igen, még akad,
akivel megosztania az ilyen vagy olyan élményét, s talán
beül a következő előadásra is. Ha ellenben nem talál
(megfelelő) társaságot, egyszer csak ráun az egészre.
“Fenébe is, a haverok strand után kocsmázni mentek,
én meg koptatom ülepemen a nadrágot” - a harmadik hótt
unalmas előadás után a védekezési reflex óhatatlanul
legyőzi a teátrum iránti vonzalmat. Persze, egészen
más a helyzet, ha eleve jó társasággal indul az ember
fia. Jó a barát/barátnő, még jobb a szerető/élettárs,
ezek híján jók a haverok is, de legjobb a társulat:
a színtársulat. Velük igazán buli a fesztivál. Hát még
ha nem is egy fesztiválra, hanem a fesztiválra utazik
a hétköznapi halandó kedvenc színházának válogatott
truppjával! Igen, a kisvárdai fesztiválról (hivatalos
nevén: Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja) regélünk
ezúttal, a nem is oly rég zajlott (no persze, ha a Csigalépcső
megjelenése ismét csúszik, akkor a zárójel előtt “meglehetősen
régen zajlott” vagy “a nyár elején zajlott” olvasandó),
immár iksz-i-véedik (ez a megfelelő római számok fonetikus
átírása) alkalommal szervezett összmagyar színházi maratonról.
Érdekes
ennek a fesztiválnak a múltja is. Kisvárda földrajzi
elhelyezkedése volt az indítórugója az egésznek, lévén,
hogy a város három ország “ölelésében” fekszik. A történészek
által a rövid 20. századnak nevezett időszak utolsó
évében (azaz 1989-ben) szervezték meg a fesztivál ősét,
Nemzetiségi Színházi Találkozó néven, melyen a kassai,
az újvidéki és a szabadkai magyar nyelvű színtársulatok
vettek (vehettek!) részt. Ekkor még csak lebegett a
vasfüggöny (ha az értelmezőben keresed az előbbi szót,
ne az első meghatározását olvasd, hanem a másodikat),
következő évben azonban már lehullott, így az erdélyi
magyar színházak is részt vehettek a II. Magyar Nemzetiségi
Színházak Fesztiválja nevű találkozón. És ekkor kezdődött
el az a folyamat is, melynek során a társulatok a küldetésről
(“misszióvállalás”, “történelmi helyzettudat”, “identitásőrzés”)
a színház lényegére, a művészetre kezdték áthelyezni
a hangsúlyt. 1991 egy kicsit az útkeresés jegyében telt
el, a fesztivál túllépett Kisvárda városhatárain. 1992-re
értek el a határon túli színházak odáig, hogy a kisebbségi
sors bemutatása másodlagos szemponttá váljék számukra,
a szakmai színvonal emelése érdekében a fesztiválnak
versenyjelleget adtak, és ekkor kapta a Határon Túli
Magyar Sznházak Fesztiválja nevet is. Aztán következett
a “szegény rokon” köntösének levetkőzése: nem annyira
az anyagiakat illetően, mint inkább annak bizonyságaként,
hogy Magyarországon kívül is létezik jó magyar színházi
műhely. 1995-ben már valamennyi jelentős határon túli
magyar színházat meghívták a fesztiválra, “színfoltként”
azonban (talán még mindig attól féltek a szervezők,
hogy a határon túliak művészi teljesítménye nem üti
a mércét? - de hadd ne gonoszkodjunk) részt vett a budapesti
Nemzeti Színház is. 1996-ban a média is észreveszi a
fesztivált, és a színházi szakma is egyre jobban odafigyel
Kisvárda tíz napjára. Időközben a színházak olyannyira
ráhajtottak a komoly műfajokra, hogy 1997-ben a szervezőknek
fel kellett kérniük a truppokat: vígjátékkal, zenés
darabokkal is nevezzenek a fesztiválra. 1998 a jubileum
éve volt. Nem csak a szervezők tettek ki magukért (Színek
Kisvárdán címmel színháztörténeti alapművet, a határon
túli magyar színházak elmúlt tíz évét, valamint a kisvárdai
fesztivál történetét bemutató könyvet jelentettek meg,
s a játék öröméért ezúttal nem is versenyeztették a
színházakat), hanem a részt vevő truppok is: társulva
készítettek közös produkciókat. Tíz év alatt aztán kialakult
a fesztivál arculata: délután, este, éjszaka előadások,
másnap délelőtt szakmai kiértékelő, s a naponta megjelenő
fesztiválújságban, a Kisvárdai lapokban közölt kritikák
teszik teljessé az élményt. Bábszínházi előadások, 2000-től
a színiiskolások számára szervezett műhelygyakorlat
(csúnya, nem magyar, de ismerős kifejezéssel: work-shop),
tavaly kortárs drámaíró-találkozó, s mindig a más művészeti
ágak ízelítő felvonultatása: így és ilyenre alakította
magát a kisvárdai fesztivál. Tíz nap tömény élmény.
És
akkor lássuk az “iksz-i-vé”-t. Idén egy hónapot csúszott
a rendezvény, május vége, június eleje helyett június
végén szervezték meg. Sebaj, legalább “hevesen süt le
a nyári nap sugára”. Megtapasztaljuk ezt, fél Magyarországot
átbuszozva. Egy másik fesztiválrészvétel miatt (Zsámbéki
Szombatok) háromnapos késéssel fut be társaságunk a
fesztiválra, a protokollt és néhány előadást eleve elbliccelünk.
Sebaj, hátra még a java. Fejest hát gyorsan a közepébe,
egyetlen előadást sem elmulasztani! Hogy ez nem is megy
olyan simán, mivel a kisszínpadi előadásokra csak szakmai
jeggyel lehet bejutni? Hamar kitanulja az élelmes halandó
ennek csínját-bínját is, ha pedig a haver haverjének
haverja nem hozza a jegyet, hát sebaj, majd bejutunk
másképp (aki nagyon akart, nem is maradt ajtón kívül).
No,
az első benyomásokat ezennel letudtuk. Lássuk a lényeget.
Be kell vallanom: minden egyes előadásról nem írhatok.
Nem írhatok, mert jónéhány előadásból csak negyedórát,
esetleg egy felvonásnyit néztem meg. Ennek oka, hogy
színházunk “elkényeztetett”. Az utóbbi években sajátos
színházi nyelvezethez szoktatott hozzá, és minőségi
mércét is felállított. Melybe a felületes játékstílus
nem fér bele, melytől a “csináljuk, de minél hamarabb
essünk túl rajta” felfogás nagyon idegen. A színház
immár nem csak a pillanatnyi élményről szól, jóval több
szükségeltetik annál. És volt ilyen előadás a fesztiválon
is. Elsőként az Ilja próféta. Melyet ezúttal a színfalak
mögül nézhettem meg, és bizton állíthatom, épp annyira
élvezetes a darab “hátulnézetből”, mint a széken fészkelődve.
Egy külön világ, saját játékszabályaival. Mindenekelőtt
azt kell megtanulni, hol vannak a recsegő deszkák, ezeket
az állandó bolyongások közepette messze el kell kerülni.
Aztán: az odakészített kellékekhez nem nyúlni; a színészek
ki-be viharzásakor fellebbenő függöny látteréből idejében
félreugrani - apróságok, de zavar(hat)ják a nézőt. Mint
ahogy a fekete kakast helyettesítő sárga tarajos is
zavarhatta volna a nézőket: nem színeváltozása okán,
hanem mert a fránya sarkantyúsból is előbújt a szereplési
vágy, s hogy fészkelődött, az még hagyján, de meg is
akart szólalni több ízben, holott a rendező neki csak
a néma statiszta szerepét szánta. Hogy az előadás ennek
ellenére (ismételten) nagyon jól sikerült, az a trupp
profizmusán múlott.
Sorrendben
a következő nagyon jó előadás a marosvásárhelyi Ariel
Ifjúsági és Gyermekszínház Példás története volt, a
Moll Flanders című Defoe-regény dramatizált változata.
Hosszú és szerteágazó az eredeti cselekmény, ebből másfélórás
előadásnyit összeollózni oly módon, hogy a történet
fonala ne sérüljön s az érzelmek se vesszenek ki belőle
(sőt: ezek kerüljenek előtérbe) - már ez sem könnyű
vállalkozás. Nem is vághatott volna más bele, mint a
női voltát méltósággal és érzékenyen megélő Barabás
Olga, aki megtalálta a főszerepre alkalmas egyéniséget
is, a Mollyt hihetetlen beleéléssel játszó B. Fülöp
Erzsébetet. A történet lerövidítését pedig nagyszerű
fogással oldotta meg, a balerina állandó jelenlétével
sikeresen áthidalva a szaggatottságot - egy “nagyon
jól megcsinált”, elejétől végéig alaposan kidolgozott
előadás.
Aztán
következett néhány, különösebb esemény nélküli nap,
melyekről feljegyzésre érdemes a közönségi preferencia:
telt házat a könnyed komédiák vonzottak. Végső soron
ebben nincs semmi rossz. Csak akkor hagy keserű szájízet
ez a megfigyelés, ha összevetem azzal, hogy a fesztivál
legjobb előadását félig üres nézőtér előtt játszották
az újvidékiek. Rögvest a díjkiosztás után fel is röppent
a vészmadár: a “Válságban az erdélyi színház?” címet
adta cikkének a Krónika újságírója - pedig nem kell
az erdélyi színjátszást félteni, amiért az Újvidéki
Színház Hamvas Béla Karnevál című regényének motívumai
alapján készített lenyűgöző színházi adaptációt (műfajilag
közelebbi behatárolást adni a Pác című előadásnak nem
is lehetne). A sorból másként lógott ki ez az előadás,
mint az Ilja vagy a Példás történet: a befogadóra gyakorolt
hatásában. Cselekménye nem folyamatos, nem lineáris:
első ránézésre akár találomra összevágott képeknek is
tűnhetne, majdhogynem lehetetlen követni a szereplők
színeváltozását, sokszoros alakítását, de nem is ez
a lényeg. Hanem az előadás egésze: az énkeresés állomásai,
ahogyan Hamvas elképzelte, s ennek színházi megfogalmazása:
az állandó mozgás a színen, a hangsúlyok kiemelése,
egy-egy jelenet mesteri kimunkáltsága, a minden négyzetcentiméterében
kihasznált díszlet, a sokféle beszédmód alkalmazása,
a tánc szolgálatba állítása, a jelképek sűrű szerepeltetése,
a szervesen illeszkedő zene ritmusa. Nem tudom még most
sem megfogalmazni azt az érzést, ami az előadás után
hatalmába kerített: a Művészetek Háza előtti sörplaccon
olybá tűnt, elefántként téblábolok a porcelánboltban.
Hamarjában két doboz sört kellett leküldenem fél doboz
cigivel, s a következő előadásról is alaposan lekéstem.
De ez már az utolsó este volt Kisvárdán.
miCHIGAn
|
