Töprengés tanévkezdés táján

Néhány éve gyakorló gimnáziumi tanárként iskolakezdéskor kérdések özöne vesz körül. Mit hoz ez az újabb tanév? Milyen többletszerep hárul a tanárra az iskolai nevelésen túlmenően? Hogyan illeszkedhet be a pedagógus a szülő-gyerek kapcsolatba? Milyen újabb gondokkal lépik át a diákok az iskola kapuját, illetve melyek azok a problémák, amelyeket magukkal cipelnek az elmúlt tanévből? Mi az, amit mi, tanárok felvállalhatunk ezekből? Hogyan látnak bennünket szülők és diákok? Hogyan lehet úgy végezni a nevelői munkát, hogy mindenki elégedett legyen?

Eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom: a szülő-diák-tanár kapcsolat jelenlegi legnagyobb problémája a kommunikáció hiánya. Szinte senki senkivel nem beszél a szükségesnél többet. Kevés diáktól, szülőtől hallottam, hogy a megszokott napi kérdéseken kívül (kaptál-e jegyet, milyen volt a mai nap, írtatok-e dolgozatot, feleltél-e?) valami másról is beszélgetnének. És csodálkozunk, hogy diákjaink alig tudnak véleményt alkotni, fogalmazni, elmesélni valamit! Hasznos lenne, bármilyen előkészület nélkül, szót ejteni, beszélgetni az élet “komoly” dolgairól, azokról, amelyek gyerekeinket, diákjainkat foglalkoztatják: barátságról, szerelemről, boldogságról, viselkedésről… Hangsúlyozom: beszélgetésre gondolok, nem a szülő vagy a tanár monológjára, avagy – ne adj’ Isten – olyan válaszokra, amelyektől elmegy a gyerek kedve a további kérdezősködéstől (pl.: ezt te nem érted, kisfiam, majd ha nagyobb leszel…). Szükség van arra, hogy a gyerek feltárja a benne rejlő, őt kínzó kérdéseket, és ezekre életkorának megfelelő választ is kapjon (hiszen a “gólya-mesének” is különböző fokozatai vannak, ugye…). A szülő és gyerek közötti kommunikáció hiányára vall a következő eset is: egyik szülő megkért, segítsek, mert gyerekével problémák vannak, éjszakánként kimaradozik otthonról, “nem hallgat a jó szóra”. Elbeszélgettem a gyerekkel, meghallgattam az ő verzióját is, és végül egyezséget kötöttünk. Mindketten tartottuk magunkat a megígértekhez, és két hét múlva örömmel nyugtáztam, hogy otthon megváltozott a helyzet. Nem parancsoló, szabályokat hozó felnőttként álltam vele szemben, hanem egy kissé “okosabb” barátként. És megérte… mindkettőnknek, de a szülőnek is.

A szülő-diák-tanár háromszög másik nagy problémája az, hogy a véleménycsere során nem egyenlő félként állunk szemben egymással. Végeredményben a gyereknek/diáknak is van önálló véleménye, amit meg kell hallgatni, tudomásul kell venni, és közben nem szabad olyan téves mondatokat kiejteni (pl.: mit tudod te!), amivel lerombolhatjuk alakulóban lévő lelkivilágát. Kell tudni hallgatni és meghallgatni. Partnerként kell megbeszélni a problémákat, együttesen kell döntéseket hozni. Egyik legnagyobb hiba, amit elkövethet a szülő vagy a tanár, hogy mondandóját a következőképpen kezdi: “bezzeg az én időmben…”. Én magam is libabőrös leszek, amikor ezt hallom, hát még a gyerek/diák, aki kamaszként úgyis azt gondolja – főleg, ha mi is “segítünk” neki –, hogy évszázadok választanak el bennünket tőlük.

Arra is rájöttem: sok esetben nem csak a diákot kell “nevelni”, hanem a szülőt is, mert mit ér a tanári jó szó, ha otthon a gyerek épp az ellenkezőjét hallja, mit ér minden energiabedobás, ha a szülő nincs tisztában a tanár pedagógiai módszerével. Erre jó a szülői értekezlet, ahol nem csak a diákközösség negatív oldalát kell megvilágítani, hanem egyeztetni a nevelési elveket, kapcsolatot teremteni tanár és szülő között. Ilyenszerű tapasztalataim egyike a legelső szülői értekezlet, amit osztályfőnökként tartottam: elveim, elvárásaim, nehezteléseim ismertetése után kötetlen beszélgetésre kértem fel a teljes létszámban megjelent szülőket. Aztán vártam. Negyedóra síri csend után jónak láttam “berekeszteni” az értekezletet. Biztos voltam abban, hogy következő alkalommal már nem lesz teljes a létszám. És mégis: a következő találkozásokkor 2-3 órásak lettek ezek a beszélgetések, amelyek során együtt próbáltunk megoldást keresni az adott problémákra.

Ugyancsak a szülő “neveléséhez” tartozik a következő eset. Megdöbbentő volt számomra, amikor egyik szülő telefonon érdeklődött – természetesen felháborodva –, hogy jó diáknak elkönyvelt gyereke miért kapott elégtelent. Úgy érzem, a szülőkben még mindig nem tudatosult, hogy – a felnőttekhez hasonlóan – bármely gyereknek van jó és rossz napja. És itt újból a kommunikáció hiányára hivatkozhatok: meg lehetett volna beszélni, mi történt az adott órán, miért az lett az eredmény, ami lett. Ehelyett azonban a(z elfogult) szülő az oktató munkáját vonta kétségbe, kérdőjelezte meg, függetlenül attól, hogy mi zajlott a háttérben. Munkám során fontosnak tartom a következetességet, és ebben az esetben is ezt az elvet érvényesítettem. Az óra után megtárgyaltam az esetet az illető diákkal, aki beismerte, hogy tévedett.

Sok mindenről szót ejthetnék még, például az őszinteségről és a kölcsönös bizalomról, amelyet ugyancsak fontosnak tartok, hiszen enélkül semmilyen emberi kapcsolat nem működőképes. Az első osztályfőnöki órámon leszögeztem: e két dolog kell ahhoz, hogy együttes erővel túlléphessünk a felmerülő nehézségeken. Rájöttem: kellett ez a bejelentés. Idővel azt eredményezte, hogy soha nem kellett azt kérdeznem: ki vagy miért tette ezt vagy azt – mindenki vállalta tettét és az azzal járó következményeket.

A fenti, “műhelynapló”-sorok természetesen nem jelentik azt, hogy csak így lehet, érdemes dolgozni, vagy hogy e következtetések nyomán minden tökéletes rendben van, mind a magam, mind a szülő és diák szempontjából. A tanári, pedagógusi pálya folyton mozgásban lévő képződmény, mindegyik szereplője számára tanulságos “kaland”. Ezért most, szeptember elején érdeklődéssel várom az újabb “kihívásokat”. Ezzel a gondolattal szülőknek, diákoknak, tanároknak egyaránt kellemes tanévet kívánok!

Marossy Linda