Búcsú

Elvégezvén iskolai tanulmányaimat, elrúgván az utolsó focilabdát a haverokkal, az utolsó korty harmathíg csíki sör után elmélázván a szájára fordított üveg fölött, Budapestre indulok egyetemre. Habár nyolc év matekosztály mindent megtett azért, hogy a számokat megundorítassa velem, a kutatói matematikát választottam. Soha, egyetlen percig honvágyam nem volt, elég volt a sajtó túlkapásaira (lásd Csigalépcső… Hm, van humora ennek a Zolinak! - szerk. megj.), a felásott főterekre, szomszédaim sokmilliós tartozására gondolnom, hogy szikrájába sorvadjon a nosztalgia. Csúnya játéknak tartom a szájunkba rágott műromantikát, a hazafias ködmönnel takart ötlet- és javakbeli szegénységet, nyomorúságot, kiábrándulást. Ez nem tart vissza. Jellemnagyság, sziporkázás, ragyogó elmék és életkedv - ha valami, akkor ez gyógyíthatná a földrajztól öröklött fertőzést, ez lenne bója a kelet felé sodródásban.

Megvetem a “gyere velem a Hargitára” összes dallamát és irodalmát. Nem sóhajtozni megyek, hanem bevallottan azért, mert nem akarok a Hargitára menni, leendő gyermekeimet sem oda, hanem egy virágzó társadalomba akarom vinni, amelynek rohadtsága, szépsége, gazdagsága, szelleme, cinizmusa és közönye klasszisokkal áll fölöttünk. Hangsúly a klasszison, és, summa summárum, az vesse rám az első követ, aki bejárta már Európát, és elégedett az itthoni pappal és csappal.

Ez a nap mégsem a támadás, hanem a búcsú ideje. Valami igazság rejlik azért azokban a bizonyos láthatatlan szálakban, melyek állítólag minden észérv ellenére, a felfogóképesség, hit és kétség határain túlról is szüleink földje felé irányítják hatodik érzékünket, hiszen már napok óta nő bennem a jelen valóság hiánya, melyet többé már nem a réginek ismerek föl. Szobámat cseppet sem mértani rendbe ontott ruhakupacok ostromolják, a foghíjas könyvsorok elaggott szája tizenkét év elolvasott és költők után mormolt sorait darálja napokon keresztül. A várost pedig - egy kis érzékkel a biológia hátborzongatóan gyönyörű és másolhatatlanul nyers költészete iránt - kivetett méhlepényhez hasonlíthatnám, vagy elnyűtt papucshoz, amellyel meg is öregedhetnék, ha nem szégyellném, hogy felfedi tíz lábujjam szemérmetlen meztelenségét.

“Alszik a széken a kabát, / szunnyadozik a hasadás, / máma már nem hasad tovább”. Ezzel az érzéssel küszködöm már három napja, ezekkel a sorokkal alszom el és ébredek. Úgy érzem, ez a százszor olvasott vers most valami újat közöl velem. Meglepő hasonlóságot érzek a kabát helyzete és a miénk között. Igen: ha az életünket végtelen apró részre osztjuk, például napokra, és ennek fedezékéből figyelőzünk ki, akkor elviselhetőnek, mert átmenetinek tűnik minden fájdalom és hiány. Így mérem én most az erdélyi létem, mely napok kérdése, hogy megszűnjön, így tekintek vissza: napokat keresek és nem éveket átfogó érzelgősséget, és hirtelen megszűnök érteni, hogy miért is kell nekem elmenni innen, és elfog a létbevetettség páni félelme. Ó, de Pán isten vigyora sem elég ahhoz, hogy tartósan megzavarja a fejemet. “Athéné óv”, ahogy egy másik, egy erdélyi költő kívánta. Mélységesen mély a hasadás, ami kívül kezdődött, most pedig a lélekben és a megszédített fejekben folytatódik, és csak egy kis- vagy nagybetűs Altató rángathatja el figyelmünket gondjainkról. De verseket, dalokat, jelszavakat dúdolni vagy kiáltani nem elég, hogy kimossa a szájunkból a keserűséget.

Nem tudom. Ez az első írásom, amelyben nem akarok végig következetes lenni és nem törekszem töretlenségre. Úgysem vagyok illetékes eldönteni, hisz senki sem az, hogy erény vagy visszahúzó erő-e a honvágy, vagy hogy a nosztalgia milyen fokig az, és mi az a pont, ami a hazafit elválasztja a pozőrtől, ripacstól. József Attilához és az olvasók tudatalattijához menekülök. A költő ugyanabban a versben, az Altatóban, ebbe a pillanatnyi léthelyzetbe sűrített teljes értékű és léptékű életben ad - ha választ nem is, de - magyarázatot az elvágyódásra: “a távolságot, mint üveggólyót, megkapod…”. Aki elmegy, mint én, játszani szeretne, de itthon már viszolyog minden játszótértől.

Isten veled, Csiga, s kívánom, hogy jövő ilyenkorra lábakat növessz!

Móra Zoltán

(Oké, Zoli! Azért, mondjuk olvasóinknak, a szerző továbbra is jelen van lapjainkon, lásd néhány oldallal odébb – szerk. megj.)