Budapesti tallózó

A budai tájba sokminden belefér: sziklák, alagutak, középkori műemlékek, de én még valahogy nem bírtam felfedezni a lényegét. Pest az én mindenem, Nyugatra vágyó kőrengetegét mindig sokkal jobban átláttam és megértettem. Ami más számára nyugalmas és egyszerű a budai oldalon, az nekem kuszának és logikátlannak tűnik: a felvonó, a fogaskerék csak játékszer; a vár: porcelán maséja, preparált csontváza a középkornak, aminek hangulatát nemigen sugallja; a Halászbástya mintha a történelmi valósággal csúfolódó ornamentum lenne, mintha kigúnyolná az ott vívott élet-halál harcokat, meghamisítva az áldozat emlékét, groteszk, mint egy marcona zsoldos nyakán a csipkegallér. Szóval Budán egyedül az a nagyszerű kilátás tetszik, ami Pestre nyílik. Nem javított a budai oldal imázsán az sem, hogy legutóbbi ottlétünk idején közvetlenül a vár tövéből, fizetéses parkolóból (melynek e szabályát természetesen “átugrottuk”) fényes nappal ellopták olasz rendszámú Volkswagenünket. Azon kívül, hogy megkárosítottak, személyes sértésnek vettem, hogy éppen a hatalmas nyílt terei miatt annyiszor leszólt Budán egy hatalmas nyílt térről tűnt el az autónk. Provinciális felsőruhája egy nagyváros cinizmusát és sötétségét rejti. Pest egészen más, ott el is várom, hogy minden nagyvárosi legyen, ott esténként leszerelném az autóm kerekeit és felvinném a hálószobámba, hogy biztonságban tudjam. Budán viszont mindegyikünk lazán elengedte magát, ezért dühített a dombok és parkok aljas szószegése…

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy rajongok Pestért, viszont mélységesen megértem a viselkedését, és úgy érzem, hogy nagyszerűen teljesíti mindazt, amit a lakói várnak tőle vagy gondolnak róla. Szemét és könyöklő, mint az emberek. A Váci utca, a West End, a Duna Plaza olyan, mint a büszke magyar hölgyek szoláriumbronz bőre, a Lánchíd pedig: rúzs a szájon. Ugyanakkor gunyorosan ott gunnyasztanak a Tescók, Metrók és Smartok, mint a kapitalista és technokrata lét igaz teste, a valóság, ahol ezresével adnak el olcsóbb termékeket, megleckéztetve a Váci utca álmodozóit: az igazi elegancia ma már nem az elszórt, hanem a fogyasztási cikkekre váltott pénz, az elit a mennyiség, s a csillogás manapság olcsóbb illúzió és vadabb hazugság, mint bármikor a történelem folyamán. Ugyanakkor a kispénzűek szégyenén is csökkent valamelyest, ha a Tescóban vásárolhatnak. S hogy mennyire ragaszkodunk egyre vadabb hazugságainkhoz, azt mutatja a kivitelezés véghetetlen cinizmusa. A West End főbejáratánál méretes piktogrammok tiltják meg a fagyi, kutya, gördeszka bevitelét, az esernyő használatát. Mélységesen megdöbbenve fedeztem fel a stilizált árnyak között egy alázatosan görnyedt hátú, rongyos bácsit, aki kalapját kezében tartva nyújtja - talán éppen a fagyi, a kutya, a gördeszka, a divat, jólét és egyáltalán az emberhez méltó élet közhelyei felé. A mégiscsak keleties kapitalizmus mohósága nem leplezi, hogy mit un. Fagyit takarítani, kutyaharapásokat kezelni, és azt, ha megzavarják felszínes gráciáját és fogyasztói idilljét. Márpedig lehet, hogy mindenek ellenére vannak még emberek, akiknek elmegy az étvágya egy koldus láttán, és, ugye, tűrhetetlen lenne, ha ilyen emberi apróságok elvonnák a fizetőképes elit figyelmet a Szent Fogyasztásról.

Mindenesetre szeretem és otthonosnak érzem a kétmillió ember gondolatát, élvezem a folytonos lüktetést és azt, hogy ha Budapestre megyek, a nevetségesség veszélye nélkül elmondhatom: nekem legalább volt, ahonnan visszamenekülni.

Móra Zoltán