Kiadók és kalózok avagy mi lesz a jogdíjjal?!

Egy kis P2P, MP3, DivX, Napster, KaZza

A téma olyannyira bonyolult, hogy kifejtéséhez egy vaskos kötet sem lenne elegendő. Alább nem is törekszünk másra, mint bepillantani az ezzel kapcsolatos kalózkodás (?) birodalmába, illetve részben állást foglalni ez ellen vagy mellett. Jogi problematikát csupán részben érintünk? e sorok írója nem jogász, semmi köze az ilyenszerű túlbonyolítás “művészetéhez”.

Nyilvánvalóan várható volt az, hogy a számítógépes multimédiák elterjedésével, illetve a minél erőteljesebb gépek megjelenésével hamarosan ismét felvetődik az a bizonyos jogdíj-kérdés. Akárcsak az 1970-es években, amikor a világ vezető lemeztársaságai perek egész sorával igyekeztek megakadályozni azt, hogy olyan készülékek kerüljenek piacra, melyek lehetővé teszik a különféle zenei anyagok másolását. Természetesen hiábavaló volt ez a próbálkozás, a maga nemében eléggé elvetélt elgondolás, hiszen jogunkban áll a birtokunkban lévő felvételekkel azt tenni, amit éppenséggel akarunk. S mindhiába áll az a bizonyos figyelmeztetés a magnószalagok, CD-k borítóján, egy anyag úgyis másolásra kerül, ha tulajdonosa rendelkezik a szükséges készülékekkel. Napjainkban a lemeztársaságok bíróság elé vittek olyan cégeket is, amelyek MP3-lejátszó készülékek forgalmazását tűzték ki célul. Ám sikerült meggyőzni a bíróságot, hogy ez semmiben sem sérti a lemezkiadók érdekeit: ez esetben ugyanis készülékek forgalmazásáról és nem jogdíjas zenei szerzemények adásvételéről van szó.

Néhány szóban az MP3-ról. Teljes neve: Moving Picture Experts Group 1 Audio Layer-3. Elnevezését a Dos egység csökkentette három karakterre: MP3. Így ragadt rajta e név. Technológiája a Moving Picture Experts Group kutató-fejlesztő munkájának eredményeképpen született meg, meglehetősen régen, 1988 táján. A cél az volt, hogy a CD-n található, meglehetősen nagy zenei bitmennyiséget (egy átlagos, kb. 4 perc időtartamú felvétel mintegy 40-45 megabájtot jelent) minél jobban csökkentsék. Voltaképpen a rádiózást segítette volna elő ez a technológia, azonban hamarosan elterjedt mint jó minőségű hanghordozó, hiszen sikerült a 40-50 megabájtos anyagból 4-5 megabájt körüli változatot előállítani, melynek minősége közeláll a CD-minőséghez, és nem foglal sok helyet a merevlemezen stb.

Az MP3 mintavételezéssel készül. Az ún. “grebbelő” programok roppant sűrű mintát készítenek a CD-n található zenei anyagról: átlagosan másodpercenként 44100-at. Ez sűrítésre kerül. Így a refréneket egyszer írja meg a program, azokat a hangokat pedig, melyek az emberi fül számára nem hallhatóak, nem írja fel az adatbázisba. Tehát az MP3 voltaképpen egy csomag. Tévedés azt hinni, hogy a számítógépek képesek zenét kibocsátani: ez ellentmond a számítógépek működési alapnyelvezetének, vagyis a binokuláris nyelvnek. Ugyanis a binokuláris nyelvezetnek semmi köze a hullámhoz, a hang viszont hullámokban terjed. (A CD-n található zenei anyag WAV-, azaz hullám-formátumban van rögzítve, és egyáltalán nincs sűrítve.) A számítógép kibontja ezt a kis csomagot, továbbítja az adatokat a hangkártyára, s a hangot voltaképpen a hangkártya állítja elő. Nyilvánvaló, minél jobb a hangkártya, annál jobb a hang minősége.

Mivel az MP3 jóval kisebb terjedelmet jelent, mint a WAV, lehetőség nyílt arra is, hogy az Internet segítségével jusson el egy bizonyos felvétel ahhoz a személyhez, aki azt keresi. És a jogdíjak kérdése itt lép előtérbe. Ugyanis feltevődik a kérdés, hogy mi ez: kölcsönadás avagy lopás? Ugyan a törvény kimondja, hogy javainkat kölcsönadhatjuk egymásnak, de itt másolat keletkezik egy adott zenei anyagról, az pedig, akár a vírus, terjed a világhálón. Elegendő egyetlen felvételt feltölteni a számítógép megosztott könytárába (erről néhány sorral lennebb lesz szó bővebben), erről a felvételről gyakorlatilag rövid időn belül több ezer másolat születhet.

A másolatokhoz az ún. P2P programok segítségével juthatunk hozzá. Ilyen programok a cikkem alcímében feltüntetett honlapokon találhatók: Napster, Audiogalaxy (kizárólag zene tölthető le segítségükkel), KaZza (ennek segítségével filmek, programok, regisztrációs kódok, képek, zenefelvételek stb. tölthetők le). Még számos hasonló letöltőprogram létezik.

A P2P alkalmazás lényege: központi szerver megkerülésével tölthetünk le különféle anyagokat. Amikor egy személy rákérdez a keresőben egy adott anyagra, a központi szerver csupán azt nézi meg, hogy található-e olyan személy a keresőben, akinek merevlemezének megosztott könyvtárában megtalálható az adott anyag. Találat esetén a szerver kiépít egy kapcsolatot a két számítógép között, s máris megindul a letöltés. Tehát egy romániai személy akár egy ausztráliai személytől is tölthet le anyagot anélkül, hogy központi szervert venne igénybe.

E program alapelvét Shawn Fanning, a Napster létrehozója dolgozta ki a ’90-es évek végén. Ekkor mindössze 19 éves volt. A programocskát kölcsönadta egyik barátjának: a találmánynak néhány hét alatt akkora sikere lett, hogy az amerikai egyetemek jórésze letiltotta használatát az egyetemi számítógépeken, ugyanis túlterhelte a hálózatokat. Shawn Fanning hamarosan létrehozta a Napster céget, így a világhálón is elérhetővé vált a Napster alkalmazás. Itt léptek be a képbe a lemeztársaságok, hiszen felvételek tíz- és százezrei cseréltek gazdát anélkül, hogy a jogdíjakat bárki is kifizette volna értük. A lemeztársaságok adatokkal próbálták bizonyítani, hogy a Napster megsérti az audióvizuális törvény jónéhány paragrafusát. Többek közt az volt kifogásuk, hogy visszaesett a lemezeladások aránya. Utóbbi hamis állítás: 500 millió dollárral nőtt az elmúlt években a lemeztársaságok bevétele. Hosszas jogi huzavona után a Napster kénytelen volt beszüntetni szolgáltatását, legalábbis úgy tűnik (2002. augusztus 25-én látogattam el a honlapjára, s ott nem találtam a P2P létrehozásához szükséges programot).

Nyugtalanító kérdések előtt találja magát a lemezipar. Immár nyilvánvaló, hogy jócskán lekéste a jövőbe vezető utat. Az MP3 alkalmazásának köszönhetően a zenei anyagok úgy terjednek a világon, mint még soha. Nem csoda: egyetlen CD-re mintegy 11 album írható föl, egy üres CD ára pedig 20 ezer lej körül mozog. Németországban az elmúlt esztendőben több üres CD-t vásároltak, mint olyant, amely “teli” volt.

Hogy a jogdíjak kérdése lassan-lassan elúszik-e a világ minden folyóján, nem kérdés. És szintén nem csoda. Gondolom, sokak vélekedését osztom, ha kijelentem: megengedhetetlen, hogy nálunkfelé egyhavi fizetésből mintegy 10 CD-t lehessen vásárolni. Egy ilyen lemez ára 200 ezer lej körül mozog. Feltehető a kérdés: ilyen magas árak mellett ki keres többet? Az előadóművész? Vagy a lemezkiadó? Vélhetően inkább az utóbbi. Mert ha a művész adja el ilyen drágán zenei anyagát, inkább kifütyülést érdemel, mint közönséget. Hiszen egy CD előállítási költsége 15 ezer lej körül van, amennyiben nem bocsátkozunk egyéb spekulációkba (a produkció, vagyis a zenei anyag elkészítésének költségei, design stb). A probléma megoldása tehát valahol az olcsóbb CD körül rejtőzik. Persze ez sem garancia arra, hogy e megoldás egyáltalán beválik…

Nemrégiben került felszínre két különös elképzelés. Előrebocsátjuk, hogy egyik sem orvosolja a problémát, még csak részben sem. Az egyik elképzelés az, hogy olyan védőprogrammal látják el a CD-t, mely, ha “észreveszi”, hogy számítógépbe helyezték, letiltja a lemezt, vagyis nem engedélyezi lejátszását a számítógép által. Michael Jackson legújabb albumáról kimásolt single-eket juttattak el ilyen lemezeken a különféle rádióállomásokhoz. (Úgy tűnik, ellenkezőleg jobban sült volna el a dolog, ugyanis Jacko új albumából eddig mindössze 2 millió példány fogyott el, s ez testvérek közt is bukás.) Megkerülendő ezt a problémát: CD-lejátszón keresztül vegyük fel a hangot, s azt tömörítsük.

A másik elképzelés az, hogy újfajta lejátszókészülékekkel árasszák el a piacot. Ezek a készülékek csak akkor játsszák le a zenei anyagot, ha megkapnak egy kódot, mely kizárólag az Internetről tölthető le, bizonyos összeg kifizetése fejében. De itt is elegendő a kódot egyszer letölteni.

Érdekes jelenség az, hogy az utóbbi években a lemezkiadók bevételei, az eladási példányszámok megnőttek. Mindamellett, hogy az Internet segítségével gyakorlatilag korlátlan zenei anyag tölthető le, számolni kell ezzel a jelenséggel is. A kérdés az, hogy mit tud tenni a zenei ipar, ugyanis lakásokba aligha törhet be, hogy MP3 után kutasson. És az sem lehetséges, hogy bírósági végzés tiltsa be az MP3-fájlok használatát.

Nagyjából ugyanez történik a filmek piacán is. Amit az MP3 jelent zenei téren, azt jelenti a DivX a filmnek. A DivX is tömörítőprogram, melynek segítségével kitűnő minőségben lehet “lekoppintani” a DVD-formátumban megjelenő filmeket. Itt ún. “rippelés” történik. Ha pedig valaki jó internetes kapcsolattal rendelkezik, letölthet filmeket is.

“Disszertációnkat” egy analógiával fejezzük be: amíg a Windows 98 ára 100 dollár körül mozog, senki sem lesz hajlandó megvásárolni a programot, amíg ingyenesen hozzájuthat. Mi több: még ha magánszemélyként el is lehet fogadni azt, hogy ingyenesen jutunk hozzá különféle multimédiás eszközökhöz, azt viszont már nem, hogy meglehetősen sokan kereskednek ezekkel. A “cédéírásról” beszélek ezúttal. Eléggé furán néz ki, hogy a lopott anyagokat CD-ként 40 ezer lejért árusítják, nem?

M. Szabó István