Variációk egy nyárra

Amikor előszőr csobbanok bele a Szent-Anna- (Rétyi-, Besenyői-,
Velencei-) tó vizébe, amikor meglátom az első főttkukorica-árust, amikor először pakolom be a fürdőnadrágot és a babkonzervet sátorozás céljából, olyankor bizseregni kezd a talpam, és valami furcsa csiklandozást érzek a gyomromban: csalhatatlan jelét annak, hogy itt a nyár. Három hónap, amikor az ég kékebb, a fű zöldebb, a nap fényesebb, a tó nedvesebb, mint máskor. Három hónap, amikor esténként cirpelnek a tücskök és zümmögnek a szúnyogok, lobog a tábortűz és morajlik a tenger, szól a gitár és pörög a dob - kinek ahogy tetszik. Három hónapom van, hogy versenyt fussak a széllel és megmérkőzzek a tóval, és egész évre feltöltődjek napfénnyel, széllel, záporral, szivárvánnyal – egyszóval boldogsággal. Hogy aludjak délig és beszélgessek hajnalig. Hogy találkozzak másokkal és önmagammal. Hogy megnézzem végre azt a filmet, meglátogassam végre azt a barátomat, megnézzem végre azt a várost.

Mindezt persze lehet máskor is. De nyáron az igazi. Nyáron félre bírok tenni stresszet, világfájdalmat, és teljes szívemből tudok örvendeni egy fagyinak. Nyáron nem zavar, ha beázik a sátram és térdig sáros a nadrágom. Nyáron teljesül a kívánságom, ha látok egy hullócsillagot.

Nyáron az élet életebb mint máskor.

Jaj, azok a nyári élmények. Erről menthetetlenül az elemista-fogalmazásaim jutnak eszembe: “Idén nyáron voltam két hetet Magyarországon, egy hetet táborban és egy hetet a tengerparton. Azon kívül voltam nagymamámnál Brassóban és úszni a Rétyi tónál, háromszor.” És így tovább, részletezve a vajaskenyér ízétől a tengerparton gyűjtött kagylók színéig és formájáig mindent, kivéve azt, ami lényeges.

Mi a lényeges egy nyárban? Mi az, ami rajtam kívül mást is érdekelne? Írjam le, hogy Budapest poros volt, Szejke vizes, a tenger sós és a Rétyi-tó iszapos, nagyi almástésztája pedig eszméletlenül finom? Ezt úgyis mindenki tudja rég. Na jó, a nagyi tésztáját talán kevésbé, de rendelésre úgyse süt.

Talán mégis van egy, csak egy dolog, ami lényeges. Azt mondta nekem valaki idén nyáron, egy éjszakai beszélgetésen: a boldogság mindig csak egy pillanat. Kipányvázni a pillanatot: lehetetlen? aki ezt hiszi, megteheti, ám kegyetlen önámítás.

Idén nyáron pillanatokra vadásztam. Nagyra nyitottam szemeimet, és megláttam az alkonyat szépségét Zalánban, egy káposztalepke gyönyörű táncát a széllel, egy virágzó bogáncsban rejlő esztétikumot. Nagyra nyitottam a fülem, és meghallottam, mennyi mindent mond el a folyó, ha egy meleg nyári estén van türelmem csendben hallgatózni, meghallottam a titokzatosságot egy alma hangjában, amely a holdfényben lepottyan a fáról.

Nagyra nyitottam a szívem, és megéreztem, mennyire törékeny mindez, mennyire múlandó.

Talán éppen ezért látom olyan szépnek.

Betakar az ég, átölel a magány, nem hallok mást, csak a belső csendet egy többezres tömegben. Hosszú az út a sátorig, jobban esik a nedves fűben sétálni és keresni azt az embert, aki ma éjjel megmentse az életem. Nem tudom, ki ő, sem nemét, sem korát, sem szeme színét. De tudom, hogy itt van valahol. Talán sorban áll egy sörsátornál. Talán rockzenére csápol egy színpad előtt. Talán forgolódik a hálózsákjában, és nem bír aludni. Talán ő is engem keres.

Hogy mit fogunk csinálni, ha megtaláljuk egymást, még nem tudom. Talán hajnalig beszélgetünk, aztán megbontunk egy halkonzervet. Talán elénekeljük kedvenc dalainkat. Talán együtt fogunk csápolni a koncerten vagy sorban állni a sörsátornál. Talán csak ülünk és hallgatunk, aztán elszundítunk egy almafának dőlve.

Már tegnap is rá vártam. Akkor nem került elő. Lehet, hogy elkerültük egymást. Sötét van, nagy a tömeg, esik is néha. Lehet, hogy látott, de nem ismert meg. Lehet, hogy láttam, de nem ismertem meg. Egyelőre van türelmem várni. Előbb-utóbb megtalálom. Ha meguntam várni, veszek majd egy sört valahol. Előttem a nyár. Előttem az élet.

Fülöp Noémi