Édeskettesben tavasz

Szűzanyám!
(Tadeusz Słobodzianek)

Ha eljön a tavasz, átváltozom. Szemeim kirügyeznek, és újra látom a világ gyönyörűségét...

Szép, amint ellibeg előttem, léptei kecsesek, olyanok, mint amikor galambok ülnek a verebekhez. Illata sötétzöld, íze mint az ámbráé, haja hosszasan kígyózik, és eltakarja, mint titkot, gömbölyű mellét. Leírhatatlan, amit érzek, csak mutatni tudnám!

Jődögél a tavasz, végigdübörög az idegeimen, lúdbőrözik a hátam, és felébred vadászösztönöm. Kerülnél te is lencsevégemre!

Áthajol vállam fölött, érzem leheletét, beleharap fülembe, illata betölti a szobát. Elfelejtem, hogy dolgozni akartam, hatni meg alkotni, no meg, persze, gyarapítani. Félreseprem az irathegyeket asztalomról. Röpülj, papír, szabad vagy, és mindegy, hogy mit mond rajtad a bötű meg az aláírás. Béke mindenkivel, avagy fire walk with me…

Átsüt a nap minden pórusomon, átlátszóvá válok, és itt van minden gondolatom, vágyam, álmom - itt vannak, közszemlére állítva. Közgúny, közimádat, közhely, közöny. Most már mindegy.

Annyira hiányoztál nekem egész télen. És végig ott voltál a fejemben, szép testeddel és két szép lelkeddel, amelyeket annyira imádok csókolni. Ha csak szemeddel végigsimogatnál, az is elég lenne, ha csak egy percig éreznélek, fölforrna a levegő körülöttünk, villámok cikáznának, és mennydörögne, mint nyáron…

Mint minden télen, most is belefeküdtem a hóba. Meztelenül, persze. Gőzölögtem, mint egy csésze tea, és tudtam: íme, elölről kezdődik minden. Előbb vacogok, aztán elönt a meleg meg a büszkeség: újra elővarázsoltam a tavaszt. Csak neked. No meg a világnak, persze, áldásom rátok, meg minden, legyetek jók, meg minden, sokat olvassatok, meg minden, béke veletek… meg minden.

Mindössze egy csendes estére vágyom. Olyanra, amikor megnyugszol, és már nem kell bizonyítanod semmit, csöndesen és derűsen elfogadod magad és engem, és szereted tenmagad, mint alázatos felebarátodat, ki e sorokat rója, eltelve a szavak és a vörösbor mágiájával, miközben újra meg újra megpróbálja neked elmondani azt az elmondhatatlant, amit érez irántad, amikor ott vagy vele.

Jó így kezdeni a napot, és jó így kezdeni a hetet, és jó így végezni a hetet, és jó így végezni a napot. Ez nem több, mint egy sámánrigmus. (- De nem is kevesebb…)

Hiszem, hogy egy férfi meg egy nő együtt meg tudják szentelni a helyet, ahol vannak. Legyen az otthon vagy iroda vagy köztér vagy kukoricás - előbb-utóbb ezek mind megszenteltetnek. Általam és általad, kettőnk meg a többiek által.

Ha a tisztelt olvasó érez valami különlegeset a központi park pingpongasztalai környékén, a sarki kégli szeparéjában, az iroda ajtaja előtt, mielőtt kilincselés végett bekopogna - hát nem biztos, hogy már ott is voltunk, de legalább megjött a tavasz. A maga birtokló, magamutogató és önimádó módján.

Béres Károly