Tavaszi "kilakoltatás"

Nagyapám a fuvarok árából mindig félretett néhány lejt. Jogosan, hiszen a saját munkája után kapta, megérdemelte, hogy esténként-esetenként ellátogasson a kocsmába. Persze, ilyenkor hiába ment volna nagyanyámhoz pénz kérni, mert az nem adott, tudva, hogy itókára kell…

A téli estéken gyakrabban járt el oda, megtisztelték egy-két sörrel a gazdák is, akiknek a tüzelőfájukat hazahordta. Nem nagyon tetszettek nagyanyámnak ezek a kimaradások, ezért átkutatta nagyapám összes holmiját, hátha ráakadna a dugipénzre.

De hiába próbálkozott, nem járt sikerrel.

Aztán egy tavaszi reggelen, amikor fejni ment az istálóba, legnagyobb ámulatára a marhák faránál tele volt a hídlás pénzzel. Tisztára tudta, hogy nem a tehenek és a lovak trágyálták, de gondolataiba merülve sem volt képes felfedni a "rejtélyt". Berohant nagyapámhoz, aki, megszakítva a borotválkozást, hátrament az istállóba. Nagyanyám visszafojtott lélegzettel szedegette össze a pénzt (felért egy malac árával), míg nagyapám kesernyés mosollyal nézett fel a fecskefészkekre.

- Nem volt szép tőletek, hogy elárultatok – dünnyögte panaszosan az újonnan hazaköltözött fecskéknek.

Ilyés András-Zsolt