Magyari tél, magyari tavasz

Nem akárhogyan tavaszodik számomra az idén: Magyarországon tavaszodik. Minthogy kivándoroltam, még a fecske érezheti így magát Afrikában, amikor az első hóvirágok vagy homokvirágok vagy mik dugják ki ott először a fejüket - szóval azok kidugják. Azt mondja magában olyankor: megyek haza és elfecsegem mindenkinek. Én is üzenem hát nektek, kedves testvéreim a gürcölésben, hogy tavaszodik, el lehet dobni a sálakat, leszállítani a pulóverek árát, abbahagyni a marakodást a hóhányó-állásokon.

Politizálni nem akarok, de mivel a tavasz ezúttal is totális (az élet minden terére előjegyzi magát, fenékig átjárja, mint mentalé a vodkát), elmondom, hogy a világpolitikát is átjárja valami friss szellem: Amerika új háborúra készül, Belgiumban bevezették az eutanázia-törvényt és bin Laden is üdén mosolyog. A magyar tévé szilveszter éjjelén elsők között közvetítette az ő beszédét (talán tudnak valamit?...) Szóval mégis politizáltam egy keveset, s ha jól beszélek a szerkesztővel, ez a rész talán benne is marad az írásban.

Itt, Bicskén is volt egy hét tél. Hó az sokáig esett, de nem voltak különösebb hidegek, így aztán csak napkeltéig maradt, mint egy alkalmi szerető. De volt egy hét, amikor nem akart szűnni a havazás. Szerte az országban riadóztatták a mentőket, a rendőrséget, a tűzoltókat, a közteriseket, a katonaságot, a lelkisegélyszolgálatot és Anettkát. Katasztrófa-lázban égett az ország, ha nem is volt semmi zűr, ők szenvedni akartak a tél miatt, amelyik sportszerűtlen módon feledkezett meg az ország hipochondereiről, és késett, méltánytalanul sokat.

Volt néhány haláleset Budapesten, de ezeket is csak hallomásból tudom, a kétes értékű napilapok meg nem erősített híreiből. Egy januáreleji napon forgalmi dugó is volt a Rákóczi úton, ezért több óvodában késett a tejbegríz. Egyébként egész településeket zárt el a hó a világtól, Magyarország 4500 településéből hármat. Anettka médiája is riadót fújt, ahonnan megtudhattuk a szélsőséges időjárás okait, azaz hogy bűnösen élünk, hogy bundába öltözünk (járjanak csak az állatvédők sortban ilyenkor!), disznóhúst eszünk, nem keresztelkedtünk meg, nem hiszünk Allah szakállának hosszában, szóval az ősi érvek most is jók voltak.

Pánikhangulat uralkodott, mivel a magyariak többsége soha nem járt Kommandón télvíz idején. Amit biztosan tudok, hogy itt, Bicskén is egész napokat hiányoztak a tanulók az iskolából, kaptak az alkalmon, mint Toldi a cseh vitéz derekán. Kétségbeesett szülők telefonáltak, hogy az ő egy szem kis magzatuknak most azonnal biztosítsanak különbuszt, lánctalpast, dupla adag kolbászt, hívjanak helikoptert, csak mentsék meg a fagyhaláltól és a hóbafúlástól. Nem volt egészen hülyeség, hiszen volt is vagy húsz centi hó, s mivel megállás nélkül havazott, félő volt, hogy a hétvégére eléri a harmincat.

Először nevettem az egészen, de ahogy csak nem akart szűnni a hisztihullám, bekapcsoltam a rádiót, és meghallgattam a különkiadású jelentést a Petőfin, hogy Fehér megyében (Bicskén) iskolákat zárnak be a méteres hó miatt. Valószínűleg az aggódó szülőktől származott az információ, azok meg onnan tudtak az egészről, hogy bekapcsolták a rádiót és meghallgatták benne saját aggodalmukat.

Most majd jön a tavasz, tehát egy hónapon keresztül árvizeket nézünk a tévében, no meg az argentin batáta-betakarító asszonyok homlokán az izzadtságcseppeket. Ott ősz van, tehát náluk a gazdasági válság a nagy téma.

A lényeg és a nagy tanulság az, hogy ha örvendünk valaminek, ha tudunk örülni az újjászülető napsütésnek, hogy csepeg az eresz orra, akkor zsugori módján üljünk rá a kincseinkre, mert a legtöbb szó úgysem a rügyezésről, hanem a sárról szól majd. Az emberi faj mintha elsősorban a halálban és a pusztulásban lenne érdekelt, a bűnei megtorlását látja a bajokban és leül az út szélére búslakodni. Hiába süt újra a nap, hiába az illatos szelek, amikor eléri a tavaszi fáradtság és fájni kezd a feje, hajlamos minden jótéteményt elfelejteni.

Vigyázzunk! Vegyünk be jó előre vitamint, fájdalomcsillapítót, kössünk kendőt a fejünkre. Sokat békétlenkedtünk a télen, tavasszal vissza kéne fogni magunkat valahogy, ha másért nem, hát azért, hogy legalább az ismerőseink örvendhessenek, ha tudnak.

Móra Zoltán