Mi a cél?

Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című művében tevődik fel a fenti, meglehetősen nagy horderejű kérdés. A könyvben a Földre érkezik egy idegen civilizáció, hogy felkészítse az embereket a túllépésre, bizonyos értelemben az Univerzummal való egyesülésre. Munkájukat azzal kezdik, hogy megtisztítják a Földet a különféle diktátoroktól, háborúktól, s arra kényszerítik a kormányokat, hogy a békés fejlődés mellett foglaljanak állást. Mivel a béke korszaka kezdődik el, vagyis már nem szükséges hihetetlen összegeket költeni a fegyverkezésre, a különféle hadseregekre, háborúkra, a Földön beköszönt egy hihetetlenül nyugalmas és magas életszínvonallal bíró korszak. Az emberek alig néhány órát dolgoznak naponta, s mindenki csupán olyan munkát végez, amilyenhez kedve van. A történelem folyamán a köznép először teszi azt, amihez kedve van. Szabadság a szó legszorosabb értelmében. Ám mindez csupán egy kis kimozdulás, hiszen az igazi cél az átlépés. A mű végén olyan gyerekek látnak napvilágot, akik paranormális képességekkel rendelkeznek: gondolatukkal kizökkentik a Földet keringési pályájáról, megfordítják a Hold keringési mozgását, folyókat térítenek vissza stb. A Föld, mint olyan, megszűnik létezni. Az idegenek elmondása szerint ez volt a cél: a túllépés. A Föld pedig semmi más nem volt, mint ugródeszka ehhez.

A könyv igazi kérdése: mi a cél? Vetítsük ezt most a köznapi valóságba, hagyjuk ki az egyenletből az idegen civilizációkat. Tehát: mi a cél? Mert ha az, hogy az emberek minél nagyobb kényelemben éljenek, akkor ezt meglehetősen könnyen el tudnánk érni. Elegendő lenne abbahagyni azt a sok esztelen fegyverkezést, politizálást, meg kellene vonni az állam mindenek feletti ellenőrzését, vagyis a hivatalnokoknak mintegy háromnegyede kerülne utcára (így egy olyan réteg tűnne el, mely gyakorlatilag semmivel sem járul hozzá a jóléthez), le kellene zárni minden olyan tevékenységet, melynek egyszerűen nincs sem józan, sem eszeveszett értelme. Ennek következtében akkora pénzösszegek szabadulnának fel, melyeket elkölteni is nehéz lenne: a különféle sivatagokból néhány év alatt gazdag termőterületeket lehetne varázsolni, a Földön fel lehetne számolni az éhezést, a betegségeket stb.

De tegyük fel, hogy mindezt meg is valósítottuk. Valami isteni erő megállította mindazt a pusztítást, mely napjainkban zajlik (vagyis véget érne a “vírusélet”), beköszöntene a világbéke, a hatalmas nyugalom, melyet semmi sem bolygat meg. Akkor mi van tovább?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, sőt, kézzel-lábbal, foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, hogy egyetlen célunk itt a jólét. A minél gyorsabb, nagyobb teljesítménnyel bíró számítógép, a különféle "csili-vili" járgányok, emeletes házak, úszómedence, férj-feleség-gyerek. Ha ez megvan, akkor már kényelmesen hátra lehet dőlni, élvezni, hogy a hawaii csaj kihozza nekünk a sok üdítőt, melyekben kis esernyők vannak. Fogadni merek, hogy egy hét után fejszével vernénk szét az egészet. Az állandó hátradőlés már önmagában is veszélyes. A nyugalom mindig feltételezi a nyugtalanságot. De ha csupán ez az élet értelme, az úszómedencés-emeletesházas mese, akkor az egésznek voltaképpen nincs értelme. Napjainkban az a divat járja kormányok közt, hogy az állandó jólét szlogenjét harsogják minden utcasarkon. Így születnek meg az ún. ellenségek, akik semmi egyebet nem tesznek, mint jólétünkre irigykednek, és mindenáron el akarják azt pusztítani. Hiszi a piszi. A vak is láthatja, hogy itt mondvacsinált ellenségekről van szó. Nem tudom felfogni, hogy valakinek az a célja, hogy lerombolja ezt vagy azt a dolgot, olyasmit, ami tulajdonképpen nem árt a légynek sem. De van egy-két ember, akinek a pénztárcája éppenséggel a fegyverkezés révén telik meg, s ők semmiben sem különböznek a drogkereskedőktől. Éppúgy ellopják az emberek testét-lelkét, mint a kábítószeresek.

Mi tehát a végcél? Az, hogy mi is egyfajta abszolútumba jussunk el? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy ha a végcél csak a jólét, a 120 centis átmérőjű tévéképernyő és a legújabb DVD-lejátszó, akkor a világon semmi értelme az egésznek. Merek hinni abban, hogy ennél sokkal több van itt, sokkal több.

Bíz’isten, egy láda sört fizetek annak a kormánynak, amely kitűzi a végcélt, legyen az időutazás, legyen az az abszolútum. Mert már mondja meg valaki, emberek, hogy tulajdonképpen mit is teszünk itt? Hiszen ha az élet nem más, mint vakul dolgozni a betévő falatért, és ezért másokat hízlalunk fel, akkor itt valaki valamit nagyon félremagyarázott...

M. Szabó István