Kiadók, kalózok, avagy mi lesz a jogdíjjal?

(P2P, MP3, DivX, Napster, KaZaA)

A téma annyira bonyolult, hogy kifejtéséhez egy terjedelmes kötet sem lenne elegendő. Az alábbi sorokban nem törekszünk másra, mint bepillantani, részben állást is foglalni a kalózkodás (?) ellen, illetve mellett. A jogi problematikát csupán részben érintjük: e sorok írója, hála Istennek, nem jogász, semmi köze a jog túlbonyolításban gazdag, kétes művészetéhez.

Nyilvánvalóan várható volt az, hogy a számítógépes multimédiák elterjedésével, illetve a minél erőteljesebb, gyorsabb számítógépek megjelenésével hamarosan ismételten felvetődik az a bizonyos jogdíj-kérdés. Akárcsak az 1970-es években, amikor a világ vezető lemeztársaságai perek sorával igyekeztek megakadályozni azt, hogy olyan készülékek kerüljenek piacra, melyek lehetővé teszik a különféle zenei anyagok másolását. Természetesen hiábavaló volt ez a próbálkozás: a maga nemében eléggé elvetélt elgondolás, hiszen jogunkban áll saját felvételeinkkel azt tenni, amit éppenséggel akarunk. S mindhiába áll az a bizonyos figyelmeztetés a szalagok, CD-k oldalán, egy anyag másolásra kerül, ha a személy rendelkezik a szükséges készülékekkel. Napjainkban a lemeztársaságok bíróság elé vittek olyan cégeket is, amelyek MP3-lejátszó készülékek forgalmazását tűzték ki célul. Ám sikerült meggyőzni a bíróságot, hogy ez semmiben sem sérti a lemezkiadók érdekeit: itt ugyanis készülékek forgalmazásáról és nem jogdíjas zenei szerzemények adás-vételéről van szó.

Néhány szó az MP3-ról. Teljes neve: Moving Picture Experts Group 1 Audio Layer-3. Elnevezését a DOS-egység csökkentette három karakterre: MP3. Így ragadt rajta. Technológiája a Moving Picture Experts Group kutató-fejlesztő munkájának eredményeképpen született meg, meglehetősen régen, 1988 körül. A cél az volt, hogy a CD-n található, meglehetősen nagy zenei bitmennyiséget (egy átlagos felvétel, 4 perc körüli, mintegy 40-45 megabájtot számol) csökkentsék minél kisebb mennyiségre. Voltaképpen a rádiózást segítette volna elő ez a technológia, azonban hamarosan elterjedt, mint jó minőségű hanghordozó, ugyanis sikerült a 40-50 megabájtos anyagból 4-5 megabájt körülit előállítani, melynek minősége közel áll a CD-minőséghez, nem foglal sok helyet a merevlemezen stb.

Az MP3 mintavételezéssel készül. Az ún. grabbelő programok roppant sűrű mintát készítenek a CD-n található zenei anyagról: másodpercenként átlagosan 44 100-at. Ez sűrítésre kerül. Így a refréneket egyszer írja meg a program, azokat a hangokat pedig, melyek az emberi fül számára nem hallhatóak, nem írja fel az adatbázisba. Tehát az MP3 voltaképpen egy csomag. Tévedés azt hinni, hogy a számítógépek képesek zenét kibocsátani: ez ellentmond működési alapnyelvezetüknek, vagyis a binokuláris nyelvnek. Ugyanis a binokuláris nyelvezetnek semmi köze a hullámhoz, a hang viszont hullámokban terjed. (A CD-n található zenei anyag WAV-CDA-formátumban van rögzítve, vagyis hullámformátumban, egyáltalán nincs sűrítve.) A számítógép kibontja ezt a kis csomagot, továbbítja az adatokat a hangkártyába, s a hangot voltaképpen a hangkártya állítja elő. Nyilvánvaló, minél jobb a hangkártya, annál jobb a hang minősége.

Mivel az MP3 jóval kisebb mennyiséget számlál, mint a WAV, lehetőség nyílt arra is, hogy az Internet segítségével jusson el egy bizonyos felvétel ahhoz a személyhez, aki azt a felvételt keresi. És a jogdíjak kérdése itt lép előtérbe. Ugyanis feltevődik a kérdés: mi ez, kölcsönadás vagy lopás? Ugyan a törvény kimondja, hogy javainkat kölcsönadhatjuk egymásnak, de itt másolat keletkezik egy adott zenei anyagról, az pedig, akár a vírus, terjed a világhálón. Elegendő egyetlen felvételt feltölteni a számítógép megosztott könyvtárába (erről néhány sorral odébb bővebben), erről a felvételről gyakorlatilag hamarosan több ezer másolat születhet. Ergo: kópia.

A kópiákhoz az ún. P2P programok segítségével juthatunk hozzá. Ilyen programok az alcímben feltüntetett honlapokon találhatók: Napster, Audiogalaxy (kizárólag zene tölthető le segítségükkel), KaZaA (ezzel filmek, programok, regisztrációs kódok, képek, zenefelvételek stb. tölthetők le). De még számos más letöltőprogram létezik.

A P2P alkalmazás lényege: központi szerver megkerülésével tölthetünk le különféle anyagokat. Amikor egy személy rákeres egy adott anyagra, a központi szerver csupán azt nézi meg, hogy található-e olyan személy a keresőben, akinek esetében a merevlemeze megosztott könyvtárában ott van az adott anyag. Találat esetén a szerver kiépít egy kapcsolatot a két számítógép között, s máris megindul a letöltés. Tehát egy romániai személy akár egy ausztráliai személytől is tölthet le anyagot, anélkül, hogy központi szervert venne igénybe.

E program alapelvét Shawn Fanning, a Napster létrehozója dolgozta ki a ’90-es évek végén. Ekkor mindössze 19 éves volt. A programocskát kölcsönadta egyik barátjának: néhány hét alatt akkora sikere lett a programnak, hogy az amerikai egyetemek nagy része betiltotta használatát az egyetemi számítógépeken, ugyanis túlterhelte a hálózatokat. Shawn Fanning hamarosan létrehozta a Napster céget, így az Interneten is elérhetővé lett a Napster alkalmazás. Itt léptek be a képbe a lemeztársaságok. Ugyanis felvételek tízezrei, százezrei cseréltek gazdát, anélkül, hogy a jogdíjakat bárki is kifizette volna. A lemeztársaságok adatokkal próbálták bizonyítani, hogy a Napster megsérti az audiovizuális törvény jó néhány szabályát. Többek közt az volt kifogásuk, hogy visszaesett a lemezeladások aránya. Utóbbi hamis állítás: 500 millió dollárral nőtt az elmúlt években a lemeztársaságok bevétele. Hosszas jogi huzavona után a Napster kénytelen volt megszüntetni szolgáltatását, legalábbis úgy tűnik (2003. február 19-én látogattam az oldalukra, s ott nem találtam meg a P2P létrehozásához szükséges programot).

Nyugtalanító kérdések előtt találja magát a lemezipar. Immáron nyilvánvaló, hogy jócskán lekéste a jövőbe vezető utat. Az MP3 alkalmazásnak köszönhetően a zenei anyagok úgy terjednek világszerte, mint még sohasem. Nem csoda: csupán egyetlen CD-re mintegy 11 MP3-album írható föl, egy üres CD ára pedig 20 ezer lej körül van. Németországban az elmúlt esztendőben több üres CD-t vásároltak, mint “telit”.

Hogy a jogdíjak kérdése lassan-lassan elúszik-e a világ minden folyóján, nem kérdés. Ha az, a válasz rá: igen. Nem is csoda. Gondolom, meglehetősen sokak nevében beszélek, ha kijelentem: megengedhetetlen, hogy egyhavi fizetésből mintegy 10 eredeti CD-t lehessen vásárolni. Egy Compact Disc ára 200 ezer lejre tehető. Feltevődik a kérdés: ki keres ilyen nagy árak mellett? Az előadóművész? Vagy a lemezkiadó? Talán inkább az utóbbi. Mert ha a művész adja el ily drágán zenei anyagát, inkább kifütyülést érdemel, mint közönséget. Hiszen egy CD előállítási költsége 15 ezer lej körül van, most ne bocsátkozzunk más spekulációkba (jelenti ez a produkció, vagyis a zenei anyag elkészítésének költségeit, design stb.). A probléma megoldása tehát valahol az olcsóbb CD táján rejtőzik. Persze, ez sem garancia arra, hogy a megoldás egyáltalán beválik.

Napjainkban fogalmazódott meg két különös elképzelés. Előrebocsátjuk, hogy egyik sem orvosolja a problémát, részben sem. Az egyik elképzelés az, hogy olyan védőprogrammal látják el a CD-t, mely ha “észreveszi”, hogy számítógépbe helyezték, letiltja a lemezt, vagyis nem engedélyezi lejátszását a számítógép segítségével. Pl. Michael Jackson legutóbbi albumáról kimásolt single-eket juttattak el ilyen lemezeken a különféle rádióállomásokhoz. (Úgy tűnik, ellenkezőleg jobban sült volna el a dolog, ugyanis Jacko utolsó produkciójából eddig mindössze kétmillió példány fogyott el, s ez testvérek közt is bukás…) Megkerülendő ezt a problémát: CD-lejátszón keresztül vesszük fel a hangot, s azt tömörítjük.

A másik elképzelés szerint újfajta lejátszókészülékekkel árasztják el a piacot. Ezek a készülékek csak akkor játsszák le az adott zenei anyagot, ha megkapnak egy kódot, melyet kizárólag az Internetről tölthet le a hallgató, bizonyos összeg befizetése után. De itt is elegendő a kódot egy esetben letölteni.

Érdekes jelenség az, hogy az utóbbi években a lemezkiadók bevételei, az eladási példányszámok megnőttek. Mindamellett, hogy az Internet segítségével gyakorlatilag korlátlan zenei anyag tölthető le, márpedig számolni kell ezzel a jelenséggel is. Kérdés: mit tehet a zeneipar, hiszen magánlakásokba aligha törhet be, hogy MP3 után kutasson… És az sem tehető meg, hogy bírósági végzés tiltsa be az MP3 fájlok használatát.

Ugyanez történik a filmek piacán is. Amit az MP3 jelent a zenében, azt jelenti a DivX a film esetében. A DivX is egy tömörítőprogram, melynek segítségével kitűnő minőségben lehet lekoppintani a DVD-formátumban megjelenő filmeket. Itt ún. rippelés történik. S ha valaki jó internetes kapcsolattal rendelkezik, letöltheti a filmeket is.

A bírósági végzések következtében az Audiogalaxy is kénytelen volt befagyasztani szerverét. Ugyanakkor meglehetősen fura fordulatot adott a jogi pereknek az, hogy a KaZaA tulajdonosa beperelte a kiadókat. A vád: a szórakoztató ipar monopolizálása. Egyet lehet érteni ezzel, nem?

"Disszertációnkat" egy példával zárjuk: amíg a Windows98 ára 100 dollár körül mozog, senki sem fogja megvásárolni a programot, miközben ingyenesen is hozzájuthat. Még valami: míg valahogyan el lehet fogadni, hogy ingyenesen jutunk hozzá különféle multimédiákhoz, azt viszont már nem, hogy meglehetősen sokan kereskednek velük. A "cédé-írásról" beszélek itt. Eléggé furán néz ki, hogy a lopott anyagokat CD-nként 35-40 ezer lejért árusítják, nem?

MSzI