Ha egyszer nem lesz tavasz...

... akkor nem lesz többé esküvő, és nem lesznek többé új szerelmi kapcsolatok, nem lesz ünnep és nem lesz háború sem.

Lesz tavasz. Kisebb-nagyobb késéssel, de lesz... Figyelem az időjárás-jelentést. A nénik mind a felmelegedésről és itt-ott olvadásról beszélnek.

Így volt ez mindig. Vártak az emberek, maga a természet is várt, aztán eljött illatozva, színekbe öltözve. A néhol felbukkanó hófoltok csak érdekesebbé tették a képet, az átmenetet szolgálva. A maga milyenségében oly kecsegtető évszakhoz több dolog fűződik, akár ismétlésszerűen is, ünnepek, háború, házasságkötések, egyebek. A tél távoztával talán a lelkek felszabadulnak és utat engednek az ösztönnek, a terveknek, az alkotásnak, és a napsugarak is közelebb kerülnek borunkhoz. A szép vonul előtérbe, alkotni akarunk, a természet színeit próbáljuk megörökíteni, a következő tavaszig, hogy akkor összehasonlítsuk az elkövetkezővel. Eltűnik a tél minden nedve, beleolvadva az ünnepi zöldbe, fehérbe és pirosba. Változik lelkiállapotunk, ítélőképességünk, és fura dolgok születnek ebben a hangos, nagy változásban: választásokat írnak ki, ünnepségeket és különböző találkozókat szerveznek, néha háborút is terveznek, hiszen a tavaszi időjárás kedvez ennek: nincs túl hideg és nincs túl meleg, eső sem hull annyi. Képzeletünk lefagyasztott képei szabad utat kapnak, csak úgy száguldoznak egy álló napon keresztül. Mintha az ördög bújna belénk, visítani tudnánk a szürke téli rövid napok unalma után. Feketére festeni, majd hófehérre pingálni a teret, és utána tarkába vonni. Láncra kötni és elengedni, a fák közt szaladgálni hagyni az érveket, melyekbe kapaszkodva csüngetjük át egyik napról a másikra életünk. Fonalként csavarni fel érzelmeinket egy-egy fűszálra, tetszés szerint, tudva: bármelyik pillanatban lecsusszanhatnak róla, elveszve a fűtengerben. Mozogni szüntelenül, elrohanni magunk mellett és félni visszatekinteni.

Minden benne van a változásban, melyet a "kint" okoz. A “bent” csak érzékel és reagál, felfog és válaszol, beszél, sír és haragszik, fel- és elbújik. Oly messzire megy párjával, aki szebb, mint ő, a teremtés okán, hogy nem is látja már az erdőszélet, ahonnan elindultak, csak soká bukkannak egy tisztásra, ahol rájuk borul csőszerűen a kék égbolt. A világ zaja már nem hallszik oda, mégis mocorog valami minden bokorban, sejtelmes hangokat hallatva.

Rohanásra késztet, kiszorítva belőled a lelket és az erőt, mit a hosszú téli estéken gyűjtöttél magadba. Alig állsz meg, és körültekintve már nyári meleg csapja meg arcod, borzolja fel megmaradt vágyaid.

Tán ha egyszer nem lesz tavasz... mindez nem lesz. De lesz ám, súgja valami fülembe, lesz tavasz... van tavasz.

Toth Szabolcs