Művészet. Vagy inkább fejlődés?

Nyár van. Odakint nyolcágra süt a nap, s én még hülyébb vagyok, mint gondoltam. Vigasztaló, hogy a barátnőm sem épp tökéletes: falatnyi szendvicskéket kenegetünk vajjal, sajttal, padlizsánsalátával (hogy érthető és magyar legyen: vinetével), no meg kaviárral (én csak ikrának nevezem, mert szerintem a kaviár kicsit különbözik ettől az izétől… de a nagyok jobban tudják…). Súlyosbítja a helyzetünket, hogy csudálatosan elegántos ruhában feszítünk. S hogy még érdekesebb legyen: az apróságokat irtóra dizájnosan helyezzük el tálcákra, majd rakjuk rá egy földig érő fehér abrosszal leterített asztalra. Itt valami nagyon gyanús. Igazándiból még van egy ugyanúgy, földetseprő fehérlepellel eltakart asztal. Ezen szabályos rendben felsorakoztatott borospoharak villognak. Nem sokkal később már mi is villogunk az asztalok mögött. Mi dolgozunk. Órabérért. A meghívott vendégeknek pedig ingyen kellett mutogatniuk az értelmes, hozzáértő (?) pofákat. Eléggé „intreszting” volt. Mi nem titkolt (mert nem tudtuk sokáig…) ügyetlenséggel varázsoltuk másodpercek alatt a fehér abroszt absztrakt festménnyé. Domináns szín: a vörös(bor).
Mi jópofiztunk. A többiek is elég érdekesen mosolyogtak egymásra (így lehet a legkönnyebben megvásárolni társadalmi pozíciónkat…).
A fantasztikusan értelmes megnyitó szöveget egy még fantasztikusabb vers, majd fuvolajáték (mi a szösz?) követte.
S ott volt a föle (végre én is jobb körökben kezdtem mozgolódni!). Polgármesterek, papok, grófok, igazgatók, tanárok. S mind egy helyen…
Eszerint haladunk. (A) Nyugat felé.

(a.dóra)