Rövid
gyónás
Arról,
hogy mi történt a Félszigeten
Ez
az a történet, amit sosem akartam elmesélni.
Végül is azért mentem el a Félszigetre, hogy hősiesen
képviseljem a Csigalépcsőt a Civil Faluban. No meg hogy
ismerkedjek, barátkozzak, majd pedig elmeséljem az egészet
szívem bal csücskének, és jókat szórakozzunk a fotóimon.
A
csirkepástétom-konzerv élének balszerencsés találkozása
csuklóvénámmal nem volt betervezve. Úgyhogy mihelyst
sikerült szerénységemet ily kegyetlenül lemészárolnom,
rögtön rohanni kezdtem a sártengerben, mely elválasztotta
sátrainkat a bulizóhelyektől. Közben véremmel és verejtékemmel
öntöztem szülőföldemet, mint őseim és őseitek, kiket
ellenség sosem sebzett meg hátulról, legfennebb bennfentes
barát, szövetséges vagy szerető, mert sok szemük volt,
éberek voltak, mint a hűvös hajnalok, és szerették nagyon
ezt a földet, amelyen mi oly önfeledten bulizgatunk
és lelkizünk, amikor lehet.
- Van karszalagod? - kérdezte századszor is a szikár
ellenőr, kit a szervezők napok óta odaplántáltak a sártenger
közepébe, hogy lefülelje a blattolókat.
- Ühüm - bólintottam, számban egy db. véres csuklóval.
- Akkor mutasd meg.
És hogy meggyőződjenek eredetiségéről, nézegették, forgatták,
szagolták karszalagomat, amelyet minden táborlakónak
viselnie kellett. Véres külsőm nem keltett különösebb
feltűnést, talán már mindenki hozzászokott az alternatív
viseletekhez.
- Merre vannak az elsősegélyesek?
- A nagyszínpadnál buliznak.
- Kösz - azzal csuklómat visszagyúrtam a számba, hogy
még viszonylag szalonképesnek tűnjek, és nyomás a nagyszínpad
felé.
- Muti a karszalagot - szólított meg csendesen a következő
rendfenntartó.
- Ühüm.
És még ugyanígy háromszor, mint a magyar igazság.
…
Az elsősegélyt nyújtó SMURD-csapatot végül a lábtenisz-pálya
mellett értem utol, egy, a Félsziget területét átfésülő
és meglehetősen véres vadászat után. Kimosták sebemet,
és azt ajánlották, üljek taxiba és hajtassak a sürgősségre,
mert nyár van, befertőzhet, és aztán nézhetem, amint
levágják a kezem.
Kösz.
Nyomás vissza a sátorba. Közben még négyszer leállítanak
a rendfenntartók, hogy végigtapogassák a karszalagomat.
Hány, nyakig véres fickó rohangálhat hamis karszalaggal,
hogy ennyire gyanús vagyok?!
A
kórház sürgősségi osztályán telt ház. A legtöbben Félsziget-résztvevők,
az orvosok röhögve mesélik az ostobábbnál ostobább baleseteket.
Ilyet még életükben nem láttak! Volt olyan lány, akit
a barátja nyomott félig agyon, volt, aki részegen leesett,
és átgázoltak rajta, volt, aki nem tudta megmagyarázni,
mi az az arasznyi seb az alkarján, volt, aki csak sírt
és nevetett és ki volt akadva. Nahát, ezek a kamaszok!
Folyton-folyvást mindenkit meglepnek, és senki sem érti
őket… Talán néha egy kicsit az, aki hajlandó emlékezni.
Én végül a nőgyógyászatra kerültem, összevarrás végett.
A váróterem tele sok kövér cigány basával. Várták nőiket
az abortuszról, és vicceket meséltek.
- Hö-hö, felvágtad az ereidet - röhögtek. - Te vagy
egy lúzer! Csalódtál, mi? Otthagyott, elment egy másikkal,
he? Sose búsuld. Nagyapám azt mondta volt, hogy ha egy
szekér nem vesz fel, ne fuss utána…
Közben előtántorogtak a nőik, és én kerültem sorra.
Hurrá, most már tudom, milyen egy nőgyógyászati rendelő!
Belülről! Nem semmi…
Az
elkövetkező napokban sok kiakadt és depis emberkével
találkoztam. Talán a borongós idő tette, talán a könnyelmű
szívtiprók, kikbe nem érdemes belezúgni, mert csak szenvednél,
mint állat. Sokukkal beszélgettem, nagyjából az volt
a lényeg, hogy szép az élet, tátám-tátámm, kedvesen,
megértően fogadták szavaimat és közeledésemet, s csak
ritkán, szemlesütve érdeklődték meg, hogy mire jó az
átpirosodott gézkötés a csuklómon.
Béres
Károly
|
