|
Mi? Magyarok? Valamikor
rég, egyszer megkérdezte tőlem néhány magyarországi
turista: „román vagy?”. „Nem”, volt a válasz. „Magyar?”
„Nem”, volt az újabb felelet. „Hát akkor?” Erre habozás
nélkül rávágtam: székely. Nézzünk végig a régi Magyarország
területén! Apám zsidó, anyám román, én meg teljesen
magyar vagyok-alapon nem tudom, akad-e valaki tényleg
„tiszta magyar”.
Az, aki ma magyar anyanyelvűnek vallja magát, részben
kun (lásd: a Kunság területe), tót, zsidó, akad palóc,
szász (sváb) szép számmal, és ebben a tömkelegben még
jó rész jut nekünk, székelyeknek is, úgyhogy mi, magyarok
nem is vagyunk magyarok, ha jobban meggondoljuk, csak
úgy teszünk, mintha azok lennénk.
Most nem részletezem, mit tesz az igazi magyar. Mert
tulajdonképpen nem is tudom, mivel még nem láttam teljes
magyar embert. Mit nekem magyarság, már a nyelv sem
tart össze annyira bennünket, lassan úgy járunk, mint
a csángók, hogy nem fogjuk tudni, kik (értsd: milyen
nemzetiségűek) vagyunk, csak annyit fogunk válaszolni
az effajta kérdésekre, hogy Erdély az otthonunk, és
amíg nem fenyeget különösebb veszély, "„ki sem
fog derülni".
A nyári Beatrice-koncerten hangsúlyozták, hogy mi, magyarok
össze kell hogy tartsunk, mi, magyarok…, de a koncerten
a román anyanyelvű testvéreink is ugyanúgy transzba
estek a zenétől, mint mi (félreértés ne essék: mindenki
úgy bulizik, ahogy neki jólesik, és arra, amire akar),
de úgy látszik, nekik is "Horthy jött a fehér lovon…".
Pedig hol vagyunk mi már ettől! Egy rég megsiratott
múltról dalolunk, anélkül, hogy tudnánk valamit is ’56-ról
(tisztelet van, de kivétel nincs :-).
Egy szó, mint száz: nekünk most az integráció a fontos.
Én, aki nem vagyok politikus, nem ártom bele magam,
most már egy részünk úgyis "európai", a "honn
maradt magyarokkal" majd lesz valami, legfeljebb
nyaranta felkeresnek a modern Julianus baráték, és majd
lesz akin felmérni az egy év alatt történt európai "fejlődést".
Célzani
|
