|
A megváltás mocsara
Mi,
magyarok, különös nép vagyunk. Van történelmünk. Igaz,
ezzel szokott dicsekedni rendszerint mindenki, akit
ismerünk (olykor túl jól is ismerjük őket). De mi tudjuk,
hogy azért a mi történelmünk más.
Valamikor a 19. században eleink már pontosan tudták,
hogy nincs is ennél fontosabb, és bizony a legtöbben
még ma is osztozunk ebbéli meggyőződésükben. Akkor úgy
gondolták, hogy igazából csak az a nép lehet nemzet,
amelyiknek állama van. Csak az állam alapítása és fenntartása
biztosított helyet a történelemben, amely királyok és
országok harcáról szólt, saját dicsőségükért vagy éppen
fennmaradásukért. (Bár ez utóbbi is csak a legdicsőségesebb
történet keretei közt volt előadható.) Csak a nemzeteknek
volt tehát történelme, sőt, csak a történelem biztosíthatta
a teljes értékű nemzeti létet.
Nem is volt akkor más nemzet a Kárpát-medencében a magyaron
kívül. Ugyan ki mondhatta el magáról, hogy ezeréves
történelemre tekinthet vissza, miközben folytonosan
fenntartotta saját államát. Jöhetett tatár, török, német
(s majd valamikor az orosz is, csak hogy senki se maradjon
ki igazi, hozzánk méltó ellenfeleink sorából), minket
mindig megtalált, s egy idő után be is látta: jobb,
ha ezt a felfedezését megtartja magának, az országot
meg nekünk, magyaroknak.
Ugyan ki gondolta volna, hogy azok a népek, amelyek
még a nemzet nevet sem érdemelték ki, akár csak a kisujjukat
is felemelhetnék dicsőségünkkel szemben. Ugyan ki gondolta
volna, hogy amit se tatár, se török, se német (és persze
sem az orosz, hiszen megint nem maradhatnak ki méltó
ellenségeink sorából) nem volt képes megtenni, azt ezek
a történelem nélküli népek megtehetik. Elveszik a jussunkat.
Elveszik a történelmünket.
Kiderült, hogy a történelem mit sem ér. Nekünk azonban
nemigen maradt egyebünk. Úgy tudtuk, úgy tudjuk, hogy
ez tett minket nemzetté. És azt látjuk, hogy mások is
ezt gondolják saját magukról. (Hiszen éppen ezért akarták,
akarják elvenni a miénket!)
Azóta nem is teszünk mást, csak az elveszett történelmet
keressük. A múltat fürkésszük, felelősöket keresünk,
valakit, akire rámutathatunk: ő az! ő tette! És lám,
csak az önös érdekei vezették, idegenek zsoldjában állt,
idegen eszméket imádott, idegen vér folyt az ereiben.
Mindez lehetőleg egyszerre.
Közben hisszük, hogy a történelem reparálható. Az elveszett
megkerülhet, az eltört összeforrhat. Azt keressük, mit
rontottunk el, és hisszük, hogy ha megtaláltuk, akkor
mindent újrakezdhetünk. Úgy lesz, mint régen volt.
Ám addig is sikerült a történelem pótlékát is megtalálnunk.
Helyettesítettük a szenvedéssel. Valamivel, ami közös(nek
hihető) mindannyiunk számára. Naponta érezzük át a fájdalmat,
naponta tekintünk ki az ablakon vagy nézünk szét valahol,
újra és újra konstatálva a romlást. És tudjuk, hogy
nincs mit tennünk a történelmünk nélkül.
Megváltásra várunk. A csodára. Valakire, aki megteszi
helyettünk, amire mi képtelenek vagyunk. Visszadja,
ami elveszett. És vele, végre, a jövőt. Azt, amivel
most nem foglalkozunk, nem is foglalkozhatunk. Hiszen
az csak a megváltás után lehet az igazi.
Megváltást várunk hát. Csöndben szenvedve, nem mozdulva,
tekintetünk a messzeségre szegezve várunk. Közben fel
sem tűnik, hogy rajtunk kívül, mellettünk még milyen
sokan várják ugyanazt. És az sem, hogy mennyivel többen
voltak korábban. Mind azt várták, amit mi. Néhányan
még mindig itt vannak velünk. Mások azonban lassan eltűntek.
Feladták. Elmentek, mi nem is tudjuk, hova. És azt sem
tudjuk, hogy ők megtaláltak valamit, amire mi még mindig
csak várunk. A jövőt.
Egry Gábor
|
