|
Pánik
Tegnap
még nem is tudtad. Nem voltak kedvezőtlen előjelek,
a pocsolyában ugyanolyan langyos volt a víz, és ugyanúgy
nem történt semmi érdekes. Léteztél csak úgy, magadnak,
mint tegnapelőtt, azelőtt vagy még azelőtt egy héttel.
Tulajdonképpen akkor sem fogtad fel azonnal, amikor
már elkezdődött. Azt hitted, múló zavar csupán a rendszerben,
mindjárt elmúlik és visszaáll a nemtörténiksemmi. Kissé
idegesített, hogy megzavarnak nyugalmadban, nem értetted,
nem is akartad érteni. Csak akkor fogtad fel, amikor
már átjárta csontjaidat a hideg, és nem tudtad, hogyan
húzd össze magad minél kisebbre, hátha akkor hamarabb
vége lesz. Úgy áradt szét benned a félelem, mint szivacsban
a víz, hirtelen egyetlen magatehetetlen, puha szivaccsá
váltál, a csontjaid megszűntek létezni, a díszletek
szétestek darabjaikra, és nem értetted, te miért vagy
még egészben. Egyik pillanatról a másikra fogyott el
az erőd, nem tudtál védekezni, hiszen megakadályozni
nem lehetett azt, aminek még a nevét sem tudtad. Minden
célkitűzésed egy cigaretta meggyújtására korlátozódott,
egyetlen cigaretta füstjére szeretted volna rábogozni
kocsonyaként remegő önmagad, oszoljon szét veled a levegőben.
De cigaretta csak később adatott, amikor a dráma lejátszódott
már körülötted, csak benned folyt tovább.
Fáztál. Magadra vettél két pulóvert, vacogtál úgy is.
Vágyakozva figyelted a pocsolya lakóit, akik szomszédaid
voltak még tegnap, és akiket tegnap még nagyon untál.
De jó nekik, az ő világuk még egész, ők ébredhetnek
még boldog holnapokra. Te úgy érezted, soha többé nem
fogsz mosolyogni, bár tudtad te is: nem így van. Tudtad
lelked mélyén, hogy előbb-utóbb oldódik a feszültség,
előbb-utóbb képes leszel megszólalni, járni, cselekedni.
De ott, akkor, abban a pillanatban csak ültél némán,
megszűnt minden mozgás körülötted, lebénultál, legszívesebben
elaludtál volna, mert halálosan fáradtnak érezted magad.
Azonban tudtad, az alvás utáni ébredés felér majd egy
kis halállal, hiszen pár órányi öntudatlanság után hirtelen
kell majd szembenézned a darabokra hullott holnappal.
Nem aludtál hát. Megsimogatta válladat a szökés egyetlen
lehetősége, de elhessegetted, tudtad, őrültség, hiszen
te létezni akarsz, még akkor is, ha most beléd költözött
a félelem, akkor is, ha széthullott a világ, akkor is,
ha a holnap csak rosszabb lehet a mánál. És elindultál,
lassan, nem figyelve a külvilágra, öntudatlanul vetted
fel a ritmust, lépteid és lélegzeted lüktetését.
És szaladt,
ó, igen, szaladt*.
*parafrázis
John Updike egyik regényének utolsó mondatára.
Fülöp Noémi
|
