Magyarok az olimpián

Lehet, hogy a cikk közepéhez érve megváltoztatom majd a címet, hiszen ezzel a nyitással elég nehéz lesz majd megbirkózni. Mert olimpiai eszme ide és babérkoszorú, pontosabban olajfaág-koszorú oda, ma már (illetve még mindig, sőt egyre inkább) az olimpia pénzről szól. És nem aprópénzről, hanem sok nulláról még euróban is. Az ember pedig gyarló és hiú, így hát hiú marad az ábránd is, hogy csupán sportról, szépségről, barátságról szóljon a verseny. A nagy biznisz végig ottlángolt az olimpiai tűz mellett, néha még el is nyomva azt.

Kezdődött azzal, hogy felvonultak a sportolók. Néha az volt az érzésem, hogy összecserélték a zászlókat (amelyeknek - nem dicsekvésként mondom - a felét sem ismertem), hisz néger volt a dán, fehér volt a bantu, kínai a svéd, kubai a magyar, magyar a kanadai. A lényeg, hogy tényleg színes és sokszínű volt minden. Még az érmek is. Egyszer szürke ezüst, aztán sárga arany, aztán, püpü, nem járja, vissza az egészet, mert sárga lett a vizelet fehér helyett, így (füst)köddé vált az arany, s - alkimisták, lássatok csodát! - arannyá vált az ezüst, bronzzá a semmi! Mert vizelni kell! - adták ki a jelszót, mégpedig sokat, nem annyit, amennyit szegény magyarok stresszes állapotban produkáltak. Tiszta kémia az egész. Van húgysav fél liter, marad az arany, nincs húgysav fél liter, veszett minden. Ilyen egyszerű. Tiszta Mohács. Illetve ennél komplikáltabb, mert ha a vizelet még valami egyebet is tartalmazott volna... Esküszöm, Colombo és Kojak együtt sem tudnák kibogozni az egész dopping-ügyet, úgy összekuszálták. A fentiek ismeretében aztán elég nehéz megmondani, hány érmet is akasztottak végül fel (és le) a magyar sportolók nyakába.

No de ugorjunk, a mélyvízbe, ahogyan tette azt Kemény Dénes, a férfi vízilabdázók mestere, miután kiderült, hogy 1 góllal még a szerbeknél is jobb a magyar válogatott. Sokáig úgy tűnt, hogy elúszik az utolsó csapatarany is a nagy görög hullámzásban, de aztán szóltak Kásáséknak, hogy maradt még valamennyi az államkasszában, így hát a fiúk nem hagytak sok örömnyomot a szerbek arcán. Ennyi elégtételt vettek a vajdasági pofonokért. A pénzt azért említettem, mert a magyar sportolók aranyanként 10 milkót vihettek haza, ami az érem mellett azért - valamiből nekik is meg kell élniük! - szép elismerés. Arról nem adtak hírt, hogy a pénzügyminiszter mennyire örült a pólósok győzelmének, hiszen ami a statisztikáknak csak egy arany, az a költségvetésnek vagy 200 millió. Na de ezért főjön a más feje. Én jobban örültem volna, ha a kézilabdacsapat is „megfeji” kissé az államkasszát. Sajnos, a lányok ismét kiábrándítottak. Kivéve Pálingert, neki ezúton is puszi. A fiúk pedig a csacsacsát csak egy darabig bírták, aztán elsüllyedt a hajó, hiába lépett elő kormányosnak a jó öreg Pásztor mellé Diaz és Perez, akikről - ha esetleg valaki a név alapján nem jönne rá - annyit kell tudni, hogy nem a Duna partján látták meg a napfényt. A női vízilabdások pedig valószínűleg nem érintették meg Faragó mester sámsoni frizuráját, mert játéknak csak jóindulattal nevezhető lubickolásuk igencsak felejthetővé tette produkciójukat. A focistákról annyit, hogy ők ki se jutottak Athénba...

Mielőtt a vízből kievickélnénk a partra, azért még illesse dicséret Natasa asszonyságot is, aki bebizonyította, hogy neve és eredete ellenére magyarabb sok habzószájúnál, ráadásul úgy lapátolt, hogy szegény operatőrök csak kapkodták a kamerát, mert vagy csak a magyar hajó szerepelt egymagában a képernyőn, vagy az összes többi, de akkor meg hiányzott a legelső. No de jobb, ha ezért is más idegeskedett, nekünk a Himnusz ismerős hangja kellemesen csengett... Sajnos, az úszásnál nem kellett előkeresgélni a Himnuszt tartalmazó kazettát, mert a csajok - akiktől a mindent tudó sportsajtó érmet, érmeket várt - úgy pancsikoltak a medencében, mint a fedett uszodában reggel hatkor a nyugdíjas nagymama. Szerencsére, a fiúk - akik közül egy Dániel „nevezetű” még alig kapta kézhez a személyi igazolványt - „elcsentek” néhány érmet jóval esélyesebb társaik elől.

A „magyar” számokról közben kiderült, hogy már nem mindegyik magyar, de azért kivívott Nagy Tímea is - a két gyerek nevelgetése mellett - egy újabb aranyat, és Majoros is addig döntögette ellenfeleit, míg végül őt döntötték le az örömmámorba feledkezett edzői, úgy, hogy néhány pillanatig az volt az érzésem: már csak posztumusz aranyérmet adhatnak át neki.

Szólni kell még a két „aranyos” hölgyről, Igaly Diánáról és Vörös Zsuzsáról, hiszen ők úgy győzték le ellenfeleiket, hogy legszívesebben az ezüstérmet is nekik ajándékoztam volna. A bronzot meg vigye, akinek kell...

A cím maradt végül, de közben eszembe jutott a két Budai-testvér, akik a kanadai csónakban evezgettek, nem is rosszul, vagy Marius Urzică, akinek bár a neve elég egyértelműen mutatja hovatartozását, azért magyarul is tudna mesélni pár szót az ezüstérem megszerzéséről. Gondolom, erre is megtanították az edzői ... Gyergyóban.

Aztán búcsút intettek Athénnak, mindenki örült , ki az éremnek, ki annak, hogy mégsem bukott le, ki csak annak, hogy országában ő volt az egyedüli, aki képes lefutni 800 métert, majd véget vetettek a zenének, hazamentek a legények s a leányok, megcsókolták oda-vissza az államelnököt, miniszterelnököt, párttitkárt s aki még befért a nagy zűrzavarba, felvették a már említett pénzecskéket, és készülnek Pekingbe. Legalább ennyi tudással, de mindenképpen kétszer ennyi vizelettel.

Köllő Zsolt