|
Vándor székely hazatalál avagy:
Mi, magyarok, errefelé... S
ez csak a kezdet, hogy milyen okosak és ügyesek vagyunk!
Természetesen mi, magyarok találtuk ki még eme iromány
címben forgó utalásait is. Az, hogy „mi”, erős öntudatra
vall. A „mi, magyarok” szókapcsolat láttán erőteljes
nemzeti öntudat mocorkál bennünk, magyarokban, és érezzük,
hogy ennek utána is kell járni. Tegyük le fülünket az
ősi földre: lehetetlen nem meghallanunk a dübörgő őshangot,
hisz letiport nemzetünk kiált felénk a meddő rögök mögül!
Évtizedek óta mi, magyarok vagyunk leigázva, s egyedül
dicső öntudatunk ébreszthetett rá arra, hogy másképp
is közelíthetünk a megmásítatlanhoz. Például telve igazi
nemzeti érzéssel, mint a hócipő: mi, magyarok, ti, oláhok,
ti, cigányok. Valamivel odébb: mi, magyarok, ti, cigányok,
ti, svábok. Még odébb: mi, magyarok, ti, tótok, ti,
labancok. Aztán már le is jártunk, ismét mi, magyarok,
akik öntudatlanul belegondoljuk a megfelelő jelzőket
is ezekbe a szótársításokba: mi, ... magyarok, ti, ...
oláhok stb. Egyszóval mi, magyarok szeretjük a csípőst,
a szókimondó igaz embert, aki beleadja az apait-anyait,
főleg ha alkalma nyílik ezeket bizonygatni.
Errefelé (vagyis ott, ahonnan időnként megújuló nemzeti
tragédiánkra hivatkozva örökösen odébbra szokás állani)
csak úgy mondjuk, székely embervirtus. Ez bugyog az
atyafiak bicepszében, ettől fortyog az epelé, s ettől
nyílik a kocsmában a veszedelmes halnyelű (újabban a
svájci rozsdamentes, mert azért egy csepp emancipánció
nekünk is kell, lásd vécépapír a kukoricacsutka helyett
stb.). Még odébb rosszul leplezett irigységgel bámulnak
minket, magyarokat. Bámulják a szilvapálinkánkat, a
bajuszosainkat, csodatevő fakanalainkat és mindenekelőtt
a csizmánkba dugott kést, amivel embervirtusunkat igazoljuk.
S aki még nem tudja miközülünk ezt a bizonyított történelmi
tényt, hogy mit hol hordunk, gondoljon arra, hogy a
jó pap holtig tanul.
Természetesen mindig is csizmánkban tartottuk a vadászkést,
hogy ezzel is ősi múltunkra emlékezzünk. Csak a több
évtizedes kényszerű elhallgattatásnak sikerült e hiteles
külső jeleket eltörölni, de hál’istennek vannak még
csodák, s újjászületett jeleink és történelmi mítoszaink
bennünk, a magyar ifjúságban élnek tovább.
Aki megjárta magát tavaly Csíksomlyón, igencsak elcsodálkozhatott
azon, hogy mi, magyarok (alias székely rockerek) milyen
ősi jeleket használtunk igazunk megvédésére. Mintha
csak egyszeribe’ rádöbbentünk volna eredeti hovatartozásunkra:
István nevét skandálva öklünket meresztettük az égre,
ám Koppány urunk biztatására mutató- és gyűrűsujjunkat
is elővettük, ahogy az igazi magyarhoz illik. Elvégre
az „ősi jogért” és Koppány atyánkért muszáj volt valamit
tenni! S ha már itt tartunk, Székelyföld édes szó, nekünk,
idevalósi magyaroknak valóságos Kánaán, ahol székely
motorostalálkozóinkon egy csíki dalia rendszeresen a
vándor székelynek titulálja magát*. Aki... hazatalált,
vagyis mindenképpen előnyben részesíti büszke bérceinket,
illetve az enduróterepet!
Természetesen magyar sajátunk diktálja annak módját,
ahogy lereagáljuk az árnyalatnyi különbségeket, s ahogy
(ó, de mennyire is!) tisztán látjuk a dolgokat, és ugyanolyan
tisztán mondjuk ki (előzetes: aki nem hiszi, ne olvassa
végig ezt az izémizét!). A mi igazunkat. Sajnos, elég
gyakran mocorgott jobbról-balról a helyzetünk, vagyis
csak mi hittünk igazunkban és az igazságosságban. De
minket, magyarokat szerencsére olyan nemzeti öntudattal
áldott meg a Fennvaló, amely nem hagyja, hogy elveszítsük
leendő autonómiánk gyöngyszemeit: hős bérceinket és
tiszta forrásvizeinket. Mert Erdélyben mindig is mi,
magyarok voltunk a fontosak, s ettől a mindent elsöprő
érzéstől lettünk egyszeribe’ olyan tisztánlátók (ssz...),
hogy bécsi jelzésű csodamotorunkról csak ámulunk és
bámulunk, mi is az a görög katolikus templom, amikor
mindegyik román hagyományosan ortodoxba szokott járni
(?). S ugyanez az Erdélyből elcsángált motoros - hagyománytisztelő
magyarságunk kiemelkedően jellegzetes figurája - akarja
a szegény mócokat hazaküldeni… Moldvába (?!).
*a konfliktusok elkerülése végett egyikük nevét sem
említjük, csak érezhetjük e keserű sorok mögött...
Miklós
Réka |
