csigalépcső - véletlenszerűen megjelenő ifjúsági folyóirat - 14. szám 2004. június-július

mi? magyarok?

:: vezér
:: mi? magyarok?

Magyar vagyok

Vándor székely hazatalál avagy:
Mi, magyarok, errefelé...
Mi? Magyarok?
Ők, magyarok
Adalékok a magyarság, s ezen belül a székelyek vészes fogyásának oknyomozásához
Egy kis öntömjénezés
:: illusztráció
KépVIDÉK Alkotócsoport
a posta hozta
(ezt is) a posta hozta
:: éles tekintet
Rövid gyónás
Arról, hogy mi történt a Félszigeten
:: életes lapok
Emlékezetes bakik az olimpia megnyitójáról
:: vendéglőfigyelő
A grillsütés avagy:
Az „igazi férfi” konyhai tudománya
:: életes lapok
::élet és irodalom határán
:: kalandos külügyek
Magashegyi levegőn
Európa tetején
 
Egyetemi évek ’89 előtt
Érzések és gondolatok az időív alatt
Én, Móricka közlegény, esküszöm…  
:: szöveg másodkézből  
Grecsó Krisztián
A nemzeti gerezd
Végel László
Magyar pázsit

Ők, magyarok

Mi, magyarok, a fehér hunok és a sumérok jogutódai, akiktől egyesek szerint Krisztus is származik, Kurszán és Árpád ivadékai ezen a világon, Istenben országalapító Vajk ambíciói által megbékélt félnomád ázsiai lovasnép, a jelenhez ismét alkalmazkodva saját európaiságunk mibenlétét próbáljuk megnyugtató módon megfejteni, miközben (Európa-szerte elismert tudósaink szerint) génállományunk 42 százalékban turáni, 21 százalékban indo-európai, a többi: egyéb nem-európai. Mi tehát, 79 százalékban ázsiai és egyéb ázsiai népek, miután az európai krónikák szerint 1109. éve asszonyért, földért, hazáért tusakodunk, háborúzunk, lázadozunk jelentős százalékban európai és egyéb európai népek ellen, a 21. század küszöbén azokkal tőlünk merőben idegen sajátságokkal próbálunk megbékélni, amiket háborúságunk 1108 éve alatt részint véletlenül, részint külső-belső terror hatására utánozni kezdtünk, és úgy maradtunk.

Ugyanakkor mi, magyarok, azt sem tudjuk igazából, hányadán állunk, hogy hány a magyar. Éppen a határokat lebontó európaiságunk követeli meg, hogy a legszigorúbban alkalmazzuk magunkra a határon túli, határon inneni címkéket. Hiába kérkedik azzal Európa, hogy immáron nem országhatárok, hanem régiók és etnikumok szerint szervezi önmagát, üdvös látásmódját kizárólag saját hagyományosan európai területén óhajtja népszerűsíteni, míg a peremvidéken, ahol Európa és Ázsia keveredik, ahol kétes európaiságú népek laknak, ismét működésbe hozza a limes rendszerét. Mintha a világ most is történelmi, ám politikailag megalapozatlan európai régiókból, illetve Európán kívüli barbár világból állna - tekintet nélkül arra, hogy az eme hermeneutikusan zárt világrendet kettéválasztó horizont, a limes, az Unió keleti határvonala történelmileg legalább annyira legitim régiókat, népeket választ kettőbe-háromba, mint amilyenekből a mai Európa maga is épül.

Mi, akik kívülszorultunk Magyarország immár sérthetetlen területén, határon túli magyarok vagyunk. Sokunk, nem tudván elfogadni a kívülálló státusát, egyszerűen erdélyi magyarnak hívja magát.

Esetleg romániai magyarnak az, aki elfogadja a legfrissebb, országhatárokat dicsőítő és romboló diskurzust. Egyszerűen erdélyinek már vajmi kevesen hívják magukat, pedig ebben rejlene a hagyomány, a régió igazi jelentősége, ettől volnánk, ugye, európaiak. De a hagyomány elveszett, gyökértelenek lettünk, hiába na, nincs kék útlevél. Kivételt képeznek azok, akik, valahányszor megkérdezik tőlük, hogy „magyar-e az úr”,érintetlen székely öntudattal kijavítják a kíváncsiskodót: „nem magyar: székely”. Tehát székelyek is léteznek, akik már nem határon túli magyarok. De vannak még „jugók” és „tótok” is, akikkel versenyt szaladunk Európa felé. Az esztergomi határátkelőhelyen a szlovákiai magyar határőr kárörvendően nézegeti román útlevelünket, két ujja között himbálva: „hol az öccáz euró, nem ti vagytok Európába, hanem mi”. Van tehát ti-magyar is, és van mi-magyar is, méghozzá szép számmal, s bármelyiket kérdeznéd, a két nép összege kevesebb, mint az összmagyarság, mert a ti-magyar soha nem igazi, az csak szöszmagyar. Nem beszélve az amerikás magyarokról, akikre ismét nem érvényes a „határon túli magyar” kifejezés, hiszen velük inkább fordított a helyzet, inkább ők látnak úgy mindenkit, aki nem Amerikában él, hogy a határon kívül lakik. Természetesen eszébe sem jutott egyetlen magyar honatyának sem, hogy nekik is magyar igazolványt adjon. Minek, hisz nem őket kell lecsillapítani valamivel, nem ők az éhesek és megalázottak, a barbárok, akik a limest ostromolják. Minek, hiszen a magyar igazolvány nem jár ki minden magyarnak, az nem azért van, amiért hirdetik; az csak az ostromlók megvesztegetése; annak jár, aki a magyar állam adományáért sorba állna.

Bezzeg Osama, az afganisztáni menekült orvos három év alatt soron kívül magyar állampolgárságot kapott, pedig még a nyelvet is töri, nemhogy országalapító Vajkhoz bármi köze volna, habár a sumérokkal kétségkívül közelebbi rokonságban áll. Ő, száz százalékig ázsiai génjeivel, a jelenkor furcsa törvényei szerint magyarabb, európaibb, mint én-székely vagy te-székely, akik kívül ragadtunk volt a limesen. Vagy a marokkói Hicham. A kubai Perez.

Az orosz Galina.

Mi? Magyarok? Á, mi nem létezünk. Ezek ők, magyarok.

Móra Zoltán

 

| Főoldal | impresszum | design & hosting: DIGITAL STUDIO | Copyright (C) |