kalandos külügyek

Társasági élet Japánban (4.*)
Mozi, magánélet, meló

Kezdek magamra találni ebben a világban. Voltam moziban, szerintem ez is érdemel néhány szót. Először is el kellett oda jutni, de semmiféle konkrét információm nem volt, merre keressek egyáltalán egy filmszínházat, pláne olyat, amelyik eredeti, pl. angol nyelven adja a filmeket, és nem japán szinkronnal. Természetesen a konkrét cél A gyűrűk ura harmadik része volt. Mivel a kollégáim teljes analfabétáknak bizonyultak a kérdésben, kénytelen voltam máshonnan segítséget kérni. Szerencsére a japán Turisztikai Információs Központnak nagyon szépen kiépített rendszere van országszerte, elsősorban az óriási belföldi turizmus számára, de minden irodában van angolul beszélő alkalmazott. Szépen bebattyogtam a főpályaudvar egyik nagyon eldugott sarkában lévő irodába és feltettem a konkrét kérdést: hol adják felirattal A király visszatér-t? A hölgynek a szeme se rebbent (ekkor még nem tudtam, hogy a filmek többségét nem szinkronizálják), elővette a helyi (angol nyelvű) programmagazint, akkurátusan bekarikázta benne a legközelebbi helyeket, majd egy kis térképet is adott hozzá. Cserébe elég volt elárulnom neki, honnan jöttem. A térkép alapján belevesztem a toronyházak sűrűjébe, de elsőre odataláltam.
Az épület többfunkciós, amolyan pláza-jellegű, csak ízlésesebb. A mozi a 7.-től a 13. emeletig helyezkedik el, ami itt teljesen normális; széltében nincs hely, így alapterületre nem nagyok az épületek, csak fölfelé. Maga a mozi teljesen olyan, mint az itthoni multiplexek, csillog-villog, meg amit akarsz (pontosabban annyira azért nem, mivel jóval régebbi a mieinknél), a filmkínálata viszont szegényesebb, mint a Pesten megszokott. Hat vagy hét filmet adtak összesen, amikből négy volt mindennap műsoron, de ezek párhuzamosan több teremben, és persze, volt köztük idióta, harcolós anime is, mert anélkül nem bírják ki. (A legnépszerűbb könyvtípus természetesen a képregény. Ezek szó szerint könyvek; nem olyan kis füzetecskék, mint nálunk, hanem több száz, egyes esetekben pár ezer oldalas, tipikus japán iskolát követő, viszonylag nagy alakú, igazi „regények”. Nem lehet úgy felszállni a vonatra, hogy valakinek a kezében ne látnál egyet.) Ez a háromhónapos késés, amivel A gyűrűk ura ideért, teljesen átlagos, a másik premierfilm a még régebbi Kapitány és katona volt. A helyi piac ízlésére jellemző, hogy (természetesen) az év nagy katasztrófafilmje, a „Dé aftá tomoró” a premier napján itt lesz, már akkor fel volt állítva egy nagy reklámállvány, amin az addig hátralevő időt lehetett nyomon követni. De adták a Trója hosszú előzetesét és a „Herí Potá” harmadik részét is (ígéretesek), gyanítom, ezek is időben meg fognak érkezni.

A rágcsálnivalókból megvannak az otthon szokásosak, plusz néhány borzalmas helyi specialitás. Jó pont viszont, hogy lehet sört kapni, bár egy három és fél órás film előtt azért ezt alaposan meg kell gondolni... Én, engedve az imperializmus csábításának, beneveztem a „gyűrűkurás” menübe, mivel adtak hozzá pofás kis dobozt meg ajándék zsebkendőt. A csajszi elémdugta a kínálatot, hogy válasszam ki, miből kérem a menüt, s mivel mögöttem voltak még elegen, nem akartam a kibogarászásával tökölni, ráböktem találomra néhány dologra. Az italnál volt egy „szódá”-ra végződő, gondoltam, hátha mázlim van és tényleg az, nem ilyen cukros izé, amikért nem vagyok oda. Nem volt mázlim. A pattogtatott kukoricával sem, mert abból a karamellás változatot sikerült kiválasztanom, így enyhe cukormérgezés-veszéllyel ültem be a filmre. A terem a 13. emeleten volt, ahova egy zárt mozgólépcső-rendszeren lehetett fölmenni. A japán fegyelmezettség egyik legkiválóbb fokmérője a mozi. Még égő villanynál is olyan csend van a teremben, amilyenről minden matektanár álmodik, amikor pedig elkezdődik a film, gyakorlatilag pisszenés sem hallszik. A rágcsálást, szürcsölést mindenki azokra a jelenetekre korlátozza, amikor a zene vagy a csatazaj a leghangosabb, és elnyomja az áhítatot megzavaró hangokat. Film végén pedig a közönségnek szinte a kétharmada végigvárta a stáblistát, ami jelen esetben legalább tíz perc.

Voltam vendégségben is. Tokuda-san a hatos csoportból meghívott a lakásukba, néhány másik külföldi ismerősével együtt, egy kis angol nyelvű csevelyre. Tokuda-san fél évet töltött Londonban, és sokakkal ellentétben ez meg is látszik rajta. Azaz: érthető a kiejtése, nem fut fölöslegesen még három kört az egyszer már megbeszélt dolgok körül, és tájékozott a világ Japánon kívüli részével kapcsolatban is. Mindezek a dolgok elmondhatók a feleségéről is, aki emellett természetesen rendkívül kedves, ráadásul egészen jól főz. A házigazdákon kívül két japán volt még ott, Matsuda-san, illetve Ibuguro-san, aki a tipikus jó srác mintaképe. Kicsit duci, fiatal kora ellenére már őszül, szemüveges, halk szavú és állandóan mosolyog. De nem olyan erőltetetten, mint a japánok általában, hanem tényleg őszintén. A külföldi felhozatal egy tennesse-i néger srácból, egy koreai származású ausztrál lányból (a nagymamája még Koreában él), meg egy kanadai párból állt (plusz én, persze). Amíg a kanadaiak, pontosabban a lány, Sonja, nem volt ott, addig tök jó volt minden. Érdekes dolgokról lehetett beszélgetni, és mindenki szóhoz jutott. Megbeszéltük egymás hazáját, a legsokkolóbb japán élményeket, a csajok helyzetét a munkahelyeken, és közben persze fogyasztottunk szorgalmasan, ahogy ilyenkor kell. Sonja megérkeztével ez átalakult szolóműsorrá, ahol mi csak udvarias hallgatóság lehettünk. Nyugodtan képzeljetek magatok elé egy minden ízében tipikus amerikai libát, s nagyon közel fogtok járni a valósághoz. De sebaj, jó sokáig tanulmányozhattam egy anyanyelvi beszélő kiejtését. A végén persze kaptunk ajándékot is, mert anélkül nem menekülsz egy japán lakásból; gazdagabb lettem egy csomaggal a legjobb helybéli soba-tésztából, ha már annyit dicsértük a háziasszony főztjét.

Ja, a kaja. A rengeteg nevet képtelen voltam megjegyezni, de tipikus, könnyített japán menü volt, vagyis a leves kimaradt. Sok zöldség, mindenféle furmányosan tekert, hajtogatott, algába csomagolt húsdarabka, és egy reprezentatív válogatás a szója felhasználási területeiből. Hihetetlen, mennyiféle módon képesek ezt a teljesen színtelen, szagtalan növényt elkészíteni. Például a szójatej (a préseléssel kapott lé, ebből lesz a szójatúró, azaz a nagy kedvenc tofu is) tetején ugyanolyan jellegű bőr képződik, mint a rendes tej esetében. Ezt a réteget leszedik, kicsit megszárítják, és lapokban meg lehet vásárolni. Felgőzölve megint rugalmas lesz, és kiválóan lehet mindenféléket csomagolni bele; kívülről ugyan nem hasonlít emberi eledelre, de nem rossz. A végén pedig természetesen, mindennek megkoronázásaként, az elmaradhatatlan natto. Lehullt a lepel, kiderült, hogy a japánok is eléggé felemásan viszonyulnak ehhez a borzalomhoz. Tokuda-san például gyerekkorában utálta, aztán a gimnáziumba került, nem otthon lakott, hanem egy családi ismerősnél, és a házinéni kerek perec megmondta, hogy nála nincs válogatás: vagy megeszi a nattót, vagy fel is út, le is út. Szegény, állítólag egy-két hónapig a sírás és a hányinger határán küzdött, aztán szép lassan megszokta, most meg már majdnem szereti. Ettől még meg tudja érteni, ha valakinek ez már sok a jóból. Az is elég hamar kiderült, hogy az én ellenérzéseim nem egyedülállóak; az összes külföldi egyöntetűen kiállt amellett, hogy a natto a legundorítóbb ételek között foglal helyet a top 10-ben. (A Travel Chanelen volt egy ilyen műsor, ahol ezeket gyűjtötték össze: frissen levágott fejű kígyó, birkaszem, kengurufarok, egészben sült tengerimalac stb. Szerintem ebben a mezőnyben bőven dobogós lenne.) Éppen ezért tartottunk egy közös, rituális natto-evést; a házigazdák is csak a tréfa kedvéért csinálták, tehát mind a kilencünkre volt összesen egy kis tálka, amit körbe lehetett adogatni, mint az utolsó vacsorán, és mindenkit lefényképeztek, amint küzd a rettenetes szörnyeteggel. Amúgy valamivel jobb volt, mint a koleszos, de ettől még jól jött az a kis sült rizs, lenyomni a falat végét. A natto, állagát illetően, a taknyon kívül mindannyiunk kedvenc ragasztójára, a Technokol Rapidra hasonlít leginkább. Képzeljétek magatok elé a következőt: egy kupac nyúlbogyó, ami elsőre úgy néz ki, mintha nyers tojásba lenne keverve. Aztán ahogy beletúrsz a pálcikával, először jó vastagon nyúlik, mint a takony, majd ahogy húzod följebb, szép, vékony szálakra oszlik, mint a technokol. Emellett van egy enyhe, de jól érzékelhető, penetráns bűze, és az íze sem jobb. Van egy srác a kollégiumban, akinek nem elég, amit kap, minden este a boltban vásárol egy dobozzal; a házinénitől már automatikusan kapja is a külön tányért, amiben szépen kikeveri magának egy kis rizzsel, és ezzel koronázza meg a vacsoráját. Minden áldott nap... El tudjátok képzelni ezt?

Van már cimborám, Abe-san, aki jó fej. Az egyik foci után bandukoltunk haza, amikor beszélgetés közben elkezdte ecsetelni, hogy milyen furcsa dolog történt vele legutóbb. Néhány barátjával elmentek szórakozni, és a kiváló hangulatban egyszer csak arra lett figyelmes, hogy reggel hat óra van, és mindjárt menni kell dolgozni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ő az én emberem, és ravasz, körmönfont módon elkezdtem panaszkodni: milyen jó is annak, akinek van kivel elmenni szórakozni, én meg olyan egyedül vagyok, mint Ábel a rengetegben. Innen már simán ment minden, megismertem egy-két egész jó helyet a környéken, és jól el is dumáltunk. Nagyon hasznos ismeretség, mivel Hire (Abe Tokuhire a becsületes neve, de már letegeződtünk) úgy japán, hogy nem is igazán az. Például neki is tele van a bugyra azzal, hogy senkiből nem lehet egy épkézláb választ kicsiholni, akármit kérdezel; mindig csak a hülye vigyor meg a hímezés-hámozás. Tőle viszont lehet kérdezni, amennyire tud, válaszol is. Pár hetet töltött az Államokban (a nővére oda ment férjhez), így egész jól ért angolul, bár a beszéddel vannak gondjai, de nem görcsöl rajta, hanem inkább megpróbálja másképp, ha nem megy (újabb „nem-japános” vonás).
Többek között megtudtam tőle, miért kezelnek engem ilyen furcsán. A cég történetében én vagyok az első ilyen külföldi vendég, és maguk sem tudják, mit is akarnak tőlem igazából, vagy egyáltalán hová tegyenek. Ezért van az, hogy rögtön bemutattak a főgórénak, akit a dolgozók jelentős része még nem is nagyon látott, egyébként viszont, mintha ott se lennék. Azt is megtudtam, hogy Masai-san a nagy sz@rkeverő a cégnél, neki vannak mindig forradalmi ötletei, amivel folyton abajgatja a dolgozókat; például az én utamat is ő erőltette. Hayashi-santól is megkérdezgettem ezeket a gyárlátogatás kapcsán; a két vélemény jól összecseng és kiegészíti egymást, tehát kettejük szavai alapján a helyzet nagyjából a következő. Gazdasági recesszió sújtja Japánt, amiből bőszen keresi mindenki a kiutat. Ennek köszönhető, hogy ez a cég, amelyiknél vagyok, a Sumika nyáron egyesül a Sumitomo konszernnel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Sumitomo bekebelezi a Sumikát. Ez természetesen átszervezésekkel és sok elbocsátással, meg egy sokkal átláthatatlanabb irányítással fog együtt járni. Ahhoz, hogy ebben a böhöm nagy cégben maradjon némi saját arca a Sumikának, még intenzívebben rá kell feküdni az új kutatásokra, mert csak megfelelő eredmények révén lehet némi önállóságot kiharcolni. Emiatt Masai-san megpróbálja felkavarni az állóvizet, hátha valamelyik újítás bejön. Például bevállalnak olyan csekély haszonnal, de rengeteg munkával járó megbízatásokat, mint például egy gyógyszeresélyes molekula gyártási optimalizálása. Ez a lehető legnagyobb szívás, a reakció (és így a dicsőség) nem a tied, csak a kulimunka, amit rosszul is fizetnek. De a piacon jelen vagy, lehet demonstrálni, hogy megbízható munkát végzel, így talán értelmesebb és jövedelmezőbb megbízatásokkal is megkeresnek.

Az én ittlétemnek elvileg az a célja, hogy a cég lépést tartson a tudományos fejlődéssel. Mivel, jellegükből adódóan, a legújabb eredményeket és technikákat az egyetemeken lehet megismerni, én tulajdonképpen egy kis szellemi vérfrissítés kéne, hogy legyek, plusz a dolgozók egy kicsit trenírozhatnak az angolra, ami rájuk fér. Nos, az elképzelés nem hangzik rosszul, a megvalósítására azonban vajmi csekély erőfeszítés történik. Például a három hónap alatt, amit itt töltöttem, egyetlen szakmai megbeszélés sem volt, ahol lehetne esetleg egymástól tanulni, ne adj’ Isten, ötleteket adni a másiknak. Gyakorlatilag egy-két molekulán kívül fogalmam sincs, mivel foglalkoznak a többiek, és ők is maximum sejtik, hogy én mi a francot csinálok. Havonta mindenki ír egy jelentést Hayashinak, amit ő gondosan áttanulmányoz, s ha valami érdekeset talál benne, akkor maximum azt megbeszéli Kawakamival, aztán ennyi. Visszajelzés, hogy egyáltalán jó-e, amit csinálok, vagy teljesen vakvágány és mással kéne foglalkoznom: semmi. Kicsit olyan, mintha hobbiból dolgoznék; a magam feje után, a magam tempójában, a saját kis világomban létezem. Tehát a szakmai eszmecsere része a dolognak kilőve. A nyelvi gyakorlatozáshoz pedig két félre lenne szükség, de jó japán szokás szerint inkább meg sem szólalnak, nehogy valamit hibásan mondjanak. Például ma, amikor az e-mailjeimet néztem, és már nagyjából 10-15 perce ott ültem a számítógép előtt, akkor jött oda nagy nehezen a legbátrabb Kawakami-san, hogy az a gép vírusos, és netezésre egy ideig nem kéne használni. Köszi, haver, idejében szóltál...

*Az élménybeszámoló első három adagját lásd a Csigalépcső 12-es, 13-as és 14-es számában (szerk. megj.)

Nagy András (Nadzsi-san)