|
Egyetemi
évek ’89 előtt
Érzések és gondolatok az időív alatt
Az
1989 előtti idők egyetemistaélete nyilvánvalóan részben
más örömökkel, bosszúságokkal, elégedetlenségekkel és
beteljesülésekkel látta el megélőjét, mint a mai. Egy
azonban biztosnak tűnik: az is megélhető volt valamilyen
formában, s egyéni hozzáállástól függött, hogyan. Ami
ugyancsak tényszerű: ha valamikor igen, akkoriban határozottan
kellett a jótékony humor, az irónia és az önirónia bizonyos
nyomasztó jelenségek, történések észben-lélekben való
feldolgozásához, elhelyezéséhez.
Alább két szöveg olvasható, mindkettő ünnepi alkalomra
íródott annak idején (egyik a ’70-es évek végén, a másik
a ’80-as évek elején), s közöttük egyetemi tanulmányok
évei foglalnak helyet. A négyéves ciklust nyitó, illetve
záró esemény közti időív alatt az egyetem padjaiban
való elhelyezkedés, valamint az azok elhagyása és a
szakmai pályafutás elindítása szülte gondolatok, érzések
illeszkednek egymáshoz. Nem haszontalan mai szemmel
ezek alakulását, megfogalmazásuk hangnem-módosulását
végigkövetni, illetve összevetni őket napjaink egyetemi
közegének hangulatával, élményvilágával, hogy eldönthessük:
mi lehet érvényes belőlük jelenleg is, illetve mit mondhatunk
mindebből ma másként?
Az csak a sors és annak iróniája, hogy az alábbi sorok
lejegyzője - aki szerzői álnévvel szerepel itt - azóta
maga is tanárrá, majd egyetemi oktatóvá vált, megtapasztalva
az általa hajdan megfogalmazottak valóságát ... a katedra
mögül is! (Csigalépcső)
Tisztelt
tanárok és kedves jelöltek! Vagyis mi, kijelöltek és
megjelöltek! Díszbeszédet hajtok végre. Röviden, minden
hosszú hagyomány ellenére.
Használati utasítás: szembetegség, vagyis nézeteltérés
ellen. Bevenni tátott szájjal, gyakori tapssal. Bírálni
tilos! Ajánlatos: úgy, ahogy van. P.S.: Kacagjon, aki
tud.
Vegyenek csak, vegyetek csak nyugodtan mindent a szívetekre.
Hátha leesik va’egy kő. „S ki tudja, hol áll meg / Kit
hogyan talál meg...” Csak azért idézek, mert jó, ha
az embernek minden kontextusban van elismert segítsége.
Emlékeztek-é, mi van mögöttünk? Időben és térben. Időben:
küzdelem. S ez legyen ezután is a mi ösztöndíjunk, más
aligha, mert úgyis elég gondok vagyunk mi. Térben volt
közelség, voltak bajtársak, fakanál és szülői engedékenység,
és borító szárnyak.
De ne féljetek, mert lesz most tisztes távolság, lesznek
társak, leszünk mi kanalak is a lében. Itt aztán megtudjuk,
mi az, hogy lieben. Borító szárnyaktól most szabadulni
szeretnénk. S itt már mindenkinek joga van felelőssége
birtoklásához.
Emlékeztek-é... mi van mögöttünk? Ami nyomaszt bennünket,
hogy azt se tudjuk, azt se tudjuk, mennyi minden!
Emlékeztek-e, mikor kicsik (egyesek kicsikék) voltunk,
s azt hittük, egyszer még nagyok leszünk. S igazunk
lett, bizony.
Egyvalamiben a régiek maradtunk: most is előttünk a
jövő. És minden szervek nevében, és személyesen a mi
nevünkben is, lelkesítsen minket a tudat! Annak tudata,
hogy egészen a szívünkbe láttak, és egész pályánk során
ügyelni fognak ránk, számbaveszik majd, hogy a szív,
az ész, és nem a pénz nagysága a miénk.
Előttünk a jövő, mint egy pólyás határtalanság, mint
iskolázott turistaforgalom.
Előttünk a jövő, és mi állunk elébe, és mi elébe állunk.
Előttünk a jövő, mint időjárásjelentés, tanárokkal,
jegyekkel, előadásokkal, kolozsvári különlegességekkel,
apokrif kapcsolatokkal, kihelyezésekkel és más viszontagságokkal.
Előttünk a jövő mint egy műsor.
Befejezés előtti utasítás: kiegészíteni! (1979)
*
Tisztelt
gyülekezet! Feltalálták a diákok jelentőségét. Az ablakok
folytán a kint zajló időjárás minket nem virraszt. A
kwakintlul-hermesztatikai extrapoláris levelek rázós
problémákba burkolják a népet. Bentlakásban nem csend,
nem közel, nem tiszta, nem luxus. Ívlámpás dákók cuclis
öntudata virraszt. Megszavazták és kikiáltották a boldogságot.
Kolozsvár nagy lehetőség, ugyanis aligha hozzáférhető.
A diákevöde nem képes jóllakni, a diákevöde zsugori,
a diákevöde rossz étel. Szipogó béketej impressziója
dühíti a letargiát. A diákkasokból felvásó felhők, szigetre
ítélt utak.
Róluk, miattuk jár a szám.
Tisztelt
gyülekezet! A tanár nem a falaknak beszél, hanem a diákoknak.
Amikor a tanár megrázza magát, kitüremkedik és végignéz
... a diákok azok, akik megbámésszák vagy nem bámésszák
meg. Ha arról van szó, mit állítunk, azt állítjuk, hogy
a tanár-diák viszony második tagja a diák, és nem azt,
hogy a harmadik: a feed-back. Netalántán valamit leejt,
elejt, megejt a tanár... Dehát a diák tudja, hogy mindenki
másképp csinálja, s csak a diákhatalom az, amelyik képes
egyformán cselekedni annyiképpen, ahány tanár van az
egyetemen.
Egy nap 24 óra, a követelményeknek megfelelően harmincvalahány.
Ez rendben van. S akkor a diák, a diák az, ami nő, növekedik
a tanár szemében.
Felhívom a tisztelt gyülekezet figyelmét arra, hogy
elérzékenyülését, amit ez esetben a sajtó nem fog tükrözni,
szívesen megbocsátom.
A diák valami, valami, valami... fantasztikus. A diák
az, ami kell a tanárnak. A diák korunk forradalmainak
egyik meglévő kereke. A diák a tudományos és művészeti
elvárások letéteményese. A diák érzéssel és szakértelemmel
betáplált programok megannyi megvalósulása. Mert feltalálták
a diákok jelentőségét stb.
Itt az ideje, hogy a címrők is szót ejtsek. A cím a
következő: Beszéd a diákok fölöttébb szükséges voltáról,
és a kolozsvári egyetemen való sarkított állapotuk okairól.
(1982)
Tordai
Lehel
|