Egyetemi évek ’89 előtt
Érzések és gondolatok az időív alatt

Az 1989 előtti idők egyetemistaélete nyilvánvalóan részben más örömökkel, bosszúságokkal, elégedetlenségekkel és beteljesülésekkel látta el megélőjét, mint a mai. Egy azonban biztosnak tűnik: az is megélhető volt valamilyen formában, s egyéni hozzáállástól függött, hogyan. Ami ugyancsak tényszerű: ha valamikor igen, akkoriban határozottan kellett a jótékony humor, az irónia és az önirónia bizonyos nyomasztó jelenségek, történések észben-lélekben való feldolgozásához, elhelyezéséhez.

Alább két szöveg olvasható, mindkettő ünnepi alkalomra íródott annak idején (egyik a ’70-es évek végén, a másik a ’80-as évek elején), s közöttük egyetemi tanulmányok évei foglalnak helyet. A négyéves ciklust nyitó, illetve záró esemény közti időív alatt az egyetem padjaiban való elhelyezkedés, valamint az azok elhagyása és a szakmai pályafutás elindítása szülte gondolatok, érzések illeszkednek egymáshoz. Nem haszontalan mai szemmel ezek alakulását, megfogalmazásuk hangnem-módosulását végigkövetni, illetve összevetni őket napjaink egyetemi közegének hangulatával, élményvilágával, hogy eldönthessük: mi lehet érvényes belőlük jelenleg is, illetve mit mondhatunk mindebből ma másként?

Az csak a sors és annak iróniája, hogy az alábbi sorok lejegyzője - aki szerzői álnévvel szerepel itt - azóta maga is tanárrá, majd egyetemi oktatóvá vált, megtapasztalva az általa hajdan megfogalmazottak valóságát ... a katedra mögül is! (Csigalépcső)

Tisztelt tanárok és kedves jelöltek! Vagyis mi, kijelöltek és megjelöltek! Díszbeszédet hajtok végre. Röviden, minden hosszú hagyomány ellenére.

Használati utasítás: szembetegség, vagyis nézeteltérés ellen. Bevenni tátott szájjal, gyakori tapssal. Bírálni tilos! Ajánlatos: úgy, ahogy van. P.S.: Kacagjon, aki tud.

Vegyenek csak, vegyetek csak nyugodtan mindent a szívetekre. Hátha leesik va’egy kő. „S ki tudja, hol áll meg / Kit hogyan talál meg...” Csak azért idézek, mert jó, ha az embernek minden kontextusban van elismert segítsége.

Emlékeztek-é, mi van mögöttünk? Időben és térben. Időben: küzdelem. S ez legyen ezután is a mi ösztöndíjunk, más aligha, mert úgyis elég gondok vagyunk mi. Térben volt közelség, voltak bajtársak, fakanál és szülői engedékenység, és borító szárnyak.

De ne féljetek, mert lesz most tisztes távolság, lesznek társak, leszünk mi kanalak is a lében. Itt aztán megtudjuk, mi az, hogy lieben. Borító szárnyaktól most szabadulni szeretnénk. S itt már mindenkinek joga van felelőssége birtoklásához.

Emlékeztek-é... mi van mögöttünk? Ami nyomaszt bennünket, hogy azt se tudjuk, azt se tudjuk, mennyi minden!

Emlékeztek-e, mikor kicsik (egyesek kicsikék) voltunk, s azt hittük, egyszer még nagyok leszünk. S igazunk lett, bizony.

Egyvalamiben a régiek maradtunk: most is előttünk a jövő. És minden szervek nevében, és személyesen a mi nevünkben is, lelkesítsen minket a tudat! Annak tudata, hogy egészen a szívünkbe láttak, és egész pályánk során ügyelni fognak ránk, számbaveszik majd, hogy a szív, az ész, és nem a pénz nagysága a miénk.

Előttünk a jövő, mint egy pólyás határtalanság, mint iskolázott turistaforgalom.

Előttünk a jövő, és mi állunk elébe, és mi elébe állunk.
Előttünk a jövő, mint időjárásjelentés, tanárokkal, jegyekkel, előadásokkal, kolozsvári különlegességekkel, apokrif kapcsolatokkal, kihelyezésekkel és más viszontagságokkal. Előttünk a jövő mint egy műsor.

Befejezés előtti utasítás: kiegészíteni! (1979)

*

Tisztelt gyülekezet! Feltalálták a diákok jelentőségét. Az ablakok folytán a kint zajló időjárás minket nem virraszt. A kwakintlul-hermesztatikai extrapoláris levelek rázós problémákba burkolják a népet. Bentlakásban nem csend, nem közel, nem tiszta, nem luxus. Ívlámpás dákók cuclis öntudata virraszt. Megszavazták és kikiáltották a boldogságot. Kolozsvár nagy lehetőség, ugyanis aligha hozzáférhető. A diákevöde nem képes jóllakni, a diákevöde zsugori, a diákevöde rossz étel. Szipogó béketej impressziója dühíti a letargiát. A diákkasokból felvásó felhők, szigetre ítélt utak.
Róluk, miattuk jár a szám.

Tisztelt gyülekezet! A tanár nem a falaknak beszél, hanem a diákoknak. Amikor a tanár megrázza magát, kitüremkedik és végignéz ... a diákok azok, akik megbámésszák vagy nem bámésszák meg. Ha arról van szó, mit állítunk, azt állítjuk, hogy a tanár-diák viszony második tagja a diák, és nem azt, hogy a harmadik: a feed-back. Netalántán valamit leejt, elejt, megejt a tanár... Dehát a diák tudja, hogy mindenki másképp csinálja, s csak a diákhatalom az, amelyik képes egyformán cselekedni annyiképpen, ahány tanár van az egyetemen.

Egy nap 24 óra, a követelményeknek megfelelően harmincvalahány. Ez rendben van. S akkor a diák, a diák az, ami nő, növekedik a tanár szemében.

Felhívom a tisztelt gyülekezet figyelmét arra, hogy elérzékenyülését, amit ez esetben a sajtó nem fog tükrözni, szívesen megbocsátom.
A diák valami, valami, valami... fantasztikus. A diák az, ami kell a tanárnak. A diák korunk forradalmainak egyik meglévő kereke. A diák a tudományos és művészeti elvárások letéteményese. A diák érzéssel és szakértelemmel betáplált programok megannyi megvalósulása. Mert feltalálták a diákok jelentőségét stb.

Itt az ideje, hogy a címrők is szót ejtsek. A cím a következő: Beszéd a diákok fölöttébb szükséges voltáról, és a kolozsvári egyetemen való sarkított állapotuk okairól. (1982)

Tordai Lehel