|
Végel
László
Magyar pázsit
Turistaregény,
első folytatás.
Magyarország lenyűgöző ország, mert mindenki magyarul
beszél.
Sokszor ólálkodom a Parlament előtt, s szóba elegyedem
a járóke-lőkkel, akik meglepetten veszik tudomásul,
hogy külföldi létemre magyarul beszélek. Ha arról faggatnak,
hogy hova való vagyok, félszegen közlöm velük, hogy
újvidéki. Erre gondterhelten összeráncolják a hom-lokukat.
"Hallottam róla", mondják, "hogyne hallottam
volna, nagyon szép erdélyi város."
Ez rendszerint kihozott a sodrom-ból. "Újvidék
nem Romániában van, hanem Szerbiában. Vagyis a néhai
Jugoszláviában”, tájékoztattam őket. Erre szokás szerint
a fejükhöz kaptak. „Persze, persze, olvastam róla, ott
háborúztak, ugye? Szóval az úr nem román, hanem jugó.
Honnan tanult meg ilyen szépen magyarul? A romá-nok
is ízesen beszélnek magyarul, de nem tudtuk, hogy a
jugók is."
Ezekben a helyzetekben ügyesen ki kell vágnom a rezet.
Régebben azt mondtam, hogy az "anyatejjel szoptam
magamba", meg ilyesmiket, de ezzel a válasszal
rendszerint csapdába estem. A legutóbb egy fiatalemberrel
jártam meg. „Az anyatejjel”, mondtam neki, mire a vállamra
csapott, erélyesen a szemembe nézett, és szigorúan megkérdezte.
"„Most még csak azt mondd meg nekem, öregem, hogy
valódi vagy, vagy nem valódi." Hogyne lennék valódi,
a szerbek többször is számon kérték rajtam. „Ez nem
jelent semmit,” intett le kellő szigorral. „Nem adunk
mások véleményére, csak magunkból induljunk ki. Nemzeti
szempontból közelítsd meg a kérdést, kedves barátom",
mondta.
Időközben társai gyanakodva körbefogtak. Kiderült, hogy
terepszem-lén vannak, ugyanis rohamra készülődnek. A
kezembe nyomott egy kis zászlót, olyan icipicit, mint
amilyennel a szerbiai pionírok integettek Titónak, amikor
világoskék marsalli egyenru-hában feltűnt valamelyik
városban. Ennek is, annak is, akkora volt a rúdja, mint
egy nagyobbacska fogpiszkáló. Biztos, hogy nem magyar
zászló volt, hiszen nem ilyen lobog az Országházon,
de mégis valami hasonló lehetett. "Ezzel rohamozzuk
a nemzet-árulókat. Érted harcolunk, kedves barátom.
Tudjuk, hogy sokat szenvedsz, de mi kigyógyítjuk trianoni
sebeidet."
Ettől egy kicsit megszeppentem. "Ha a szerbekre
gondol a fiatalember, akkor attól félek, hogy a zászló
nem lesz elég. Ők nemcsak zászlót lobog-tatnak, hanem
fegyvert is hordanak. Úgyhogy könnyen elbánnak velünk."
Az alak felháborodva végigmért, és egy fenyegető lépést
tett felém. "Ki beszél itt a szerbekről? Mondtam
már, hogy nem őket rohamozzuk, hanem a nemzetárulókat."
Erre megkönnyebbültem. Ugyanis ezekkel, akik lobogtatják
a kis papír-zászlókat, túl kockázatos a szerbek ellen
rohamozni. A megkönnyeb-bülésre főleg az adott okot,
hogy a harcias szavakat hallván csodálatos módon Szerbiában
éreztem magam. Ettől megeredt a nyelvem. "A szerbek
is éppen így csinálják, folyton a nemzetárulókat üldözik.
Zakójuk alá pisztolyt rejtenek, fülig húzzák a subarát,
zászlókat lengetnek és kiát-kozzák a nemzetárulókat.
Csakhogy lövöldöznek is közben, miközben Belgrád központjában,
a Parlament előtti parkban letapossák a pázsitot."
Felháborodott tekintetüket látva gyorsan elhallgattam.
Ennek a fele sem tréfa, gondoltam magamban. A főnök,
mert azonnal észrevettem, hogy ki a főnök, dühösen forgatta
a szemét, mintha vérig sértettem volna. Tudtomra adta,
hogy semmit sem értek, vagyis rosszul vizsgáztam magyarság-teljesítményből,
tehát nem vagyok méltó arra, hogy gyógyítsa trianoni
sebeimet. Fogalmam sincs arról, hogy ő személyesen mekkora
áldozatot hoz értem meg a nemzetért, Miattunk viszi
a bőrét a vásárra. Én meg hálátlan vagyok, s a pázsitot
féltem.
No, gondoltam magamban, így néz ki egy trianoni harcos,
letapossa a Parlament előtti pázsitot. Pár nap múlva
meg is néztem a rohamot. Kis zászlaikat lobogtatták,
és azt skan-dálták, hogy "Medgyessy áruló". Közben meg
rázták az öklüket. Egy nagy táblán ezt olvastam: TRIANON.
Nagyon mulatságosak voltak. Ám lerítt róluk, hogy zakójuk
alatt nem hor-danak pisztolyt. De ha hordanának, akkor
sem tudnák, hova lőjenek. Ha netán tudnák, akkor nem
mernének lőni. És természetesen letapossák a pázsitot.
Azóta óvakodom a pázsit védel-mére kelni. Ha valaki
szóba áll velem, akkor csak annyit mondok, hogy turista
vagyok, ettől nagyon barátsá-gosak lesznek az emberek.
Soha sem gondoltam volna, hogy a magyarok ennyire szeretik
a turistákat. Bámulom a Parlament csodálatos épületét
(ezt írja a turistáknak szánt prospek-tusokban), s ha
valaki szóba elegyedik velem, tapintatosan közlöm, hogy
egyszerű turista vagyok. Akkor békén hagynak. De cselesen
hozzáteszem, hogy nem tudok betelni a pázsit szépségével.
A legszívesebben marad-nék, teszem hozzá agyafúrtan,
hogy gondozzam a pázsitot. Nincs szebb dolog a világon,
mint a gyönyörű Országháza előtt gondozni a zöld pázsitot.
Csodák csodája, ekkor nem mor-dulnak rám, hanem megértően
bólo-gatnak. Kérdik, honnan jöttem. Mondom, Újvidékről.
De gyorsan hozzáteszem, hogy Újvidék Szerbi-ában van,
nehogy újra Erdéllyel jöjjenek elő. "Az úr tehát
nem román, hanem jugó"”, állapítják meg tudálé-kosan.
Jelentőségteljesen bólintok. Egy szót sem ejtek az anyatejről,
fegyelmezem magam. Aztán kórusban dicsérjük az Országháza
szépségét meg a gyönyörű pázsitot. A táskámból előkotrom
a fényképezőgépet, hogy közös fotókat készítsünk. Mosolygunk
a lencsébe, tekintetünk a messzi távolba kalandozik
el. Mosolyogva kalandozunk. Közben egymás vállára tesszük
a kezünket. A hátunk mögött trónol az Országháza épülete.
"Nagyon kérem, a pázsitot is vegye be", vetem
oda flegmán.
"Természetesen", válaszolja készségesen az
illető. Végre, szót értünk. A turistának szabad a pázsitot
óvni. Újvidéken előhívom a filmet, és egy albumot nyitok.
Azt írja rajta, hogy magyarországi emlék. Nem győzök
betelni ezzel a csodálatos országgal, ahol mindenki
magyarul beszél, és mégsem értik meg egymást. Elsőrendű
turisztikai attrakció. (ÉS, 2004/10)
|
