|
"Gyere, gyere ki a hegyoldalba..."
Amikor
belépünk a sepsiszentgyörgyi Kolcza-kert remekmívű székelykapuján,
még nem sejtjük, hogy az este a nosztalgia jegyében
fog eltelni. Ám az LGT hamarosan felhangzó Képzelt riportjának
taktusai egyikünkben már egyenesen méhen belüli élményeket
idéznek fel, és ettől kezdve „nosztalgia” címszó alatt
hagyományos konyhát remélünk.
Az étlap ennek mindenben megfelel. Az idő minden viszontagságának
ellenálló műanyag mappában érkezik, az árakat kézzel
írták, tagolása pedig sajátosan helyi színezetű: a főételek
maradéktalan besorolása a meleg előételek közé a háromszéki
székely örök éhségének szimptomatikus jele.
Pincérnőnk kedves, határozott és tudja a dolgát - tőle
értesülünk arról is, hogy hiába vágyunk agyas levesre.
Azt majd télen remélhetünk, ha lesz sarvalt káposztalé.
(Persze, akkor már nem ülhetünk a gesztenyefák alatt,
csak a kétes ízléssel berendezett, csupatükrös nagyteremben.)
Agyas leves híján pacalcsorbát rendelünk, illetve tyúkhúslevest.
Persze, előtte aperitfként némi vodkát. Miniatürizált
fagylaltos kehelyben hozzák, valószínűleg a vélt elegancia
jegyében. A levesek viszont jók - a tyúkhúsleves „halványságát”
jól ellensúlyozza a benne ázó csirkecomb. Az a csirke
biztos átkapirgálta rövid életét. Zamatos, jól harmonizál
a bőven mért petrezselyemzölddel. A pacalcsorba annyira
savanykás, amennyire kell, a mellékelt tejföl pedig
egyenesen rémülettel tölti el a tapasztalt étteremlátogatót
:-) „Bűze” tehéntőgyet idéz, és a legvadabb atrocitások
hatására sem hajlandó megtúrósodni, amikor a forró levesbe
kerül. Kétségtelenül tehéntejből készült, pfúj!
A főételek a klasszikus szentgyörgyi étterembetegségben
szenvednek: kinőtték a tányért. Kétségkívül jó ötlet
lenne süteményestálcákat használni felszolgálásukhoz.
Vadászkarajt kapunk szalmakrumplival, és Kolcza-tálat.
A köretekről sajnos meg kell állapítanunk, hogy olyanok,
mint a Maginot-vonal: ott vannak ugyan, de ki tudja,
miért. A szalmakrumpli fele karikába hajlítható, a másik
fele pedig a leggyengébb érintésre is törik. A vegyesköret
részeként pedig bizonyára kifinomult ízlésűeknek szánják
az „Azték” fedőnévre hallgató összeaszott mirelit zöldségkeveréket.
(Így jár az, aki hagymás krumpli, gombafőzelék, murokfőzelék
helyett egysíkú, kontinentális ízekre vágyik!)
A vadászkaraj attól vesz stüszikalapot, hogy remek gombás-sonkás-tejfölös
ragu van rajta paprikásan, olyan fűszerekkel, melyeket
nem is tudunk azonosítani. A Kolcza-tálon szerencsére
csak epizódszerep jut a felmelegítettnek tűnő sült oldalasnak
és a karajnak, a főszerep a roston sült májé és a (kissé
németes) füstölt, fokhagymás kolbászé, amelyek egyszerű,
de határozott ízükkel veszik le lábáról a vendéget.
Közben szinte észrevétlenül tűnik el a kiváló káposztasaláta
és a jól sikerült sült paprika.
Jóllakottan, elégedetten hallgatjuk a nosztalgiavonalat
erősítő Omega-számokat, még abból az időből, amikor
az étteremkritikust babakocsiban tolták be a Kolcza-kertbe,
hogy elcsigázott szülei is megehessenek egy-egy flekkent.
A számla zöld Fanta-sárkánnyal díszített mappában érkezik,
roppantul kulturáltan. Közben előkerül a zenekar, kinyitja
a kukoricagórét, belecsap a húrokba, a székelykapun
át pedig tele bendővel eltámolyog:
A két muskétás
|
