|
„Mi, magyarok”, vagyunk. Ez
épp elég? Ősz
közeledtével az olvasó és író ember szívesen beszámol
elmúlt napjainak, hónapjainak ilyen-olyan élményeiről,
legkézenfekvőbb módon nyaralásáról, szabadságolásáról,
kikapcsolódásáról (ha akadt ilyen; ha nem, majd csak
kitalál valamit...).
A Csigalépcső csapata egy nyári napon például úgy gondolta,
az egyik háromszéki ásványvízforrás környékét teszi
rendbe, ne keltse az továbbra is szeméttelep benyomását,
s aztán a csorgó gyógyvíz hordozta testi jóllét képzete
mellé egészen jól talál a szellemi-lelki egészség fogalma
is, ami többek között a tiszta természeti környezetben
is megnyilvánul. Az ötletet tett követte, s miután megtelt
a több tíz műanyagzsák a rengeteg palackkal, konzervdobozzal
s azzal, amit még a hányaveti ember fantáziája betermelhet
a növényzet sűrűjébe, kihelyeztünk egy táblát is, egyfajta
felhívásként munkánk eredményeinek megőrzésére és hasonló
tevékenység folytatására. Ezt inkább kísérletnek szántuk
a magunk számára (annyira hiszékenyek nem lehetünk,
hogy azt véljük: ezzel megoldottuk a problémát...),
hadd lássuk, meddig és milyen hatással áll majd ott
a tábla. Sajnos, megérzésünkben nem csalatkoztunk: néhány
nap múlva, valószínűleg segítőkész, a Műben részt venni
óhajtó kezek „munkája” révén, félig összetörve láttuk
viszont kezdeményezésünk műanyagba öntött nyomát. Ennyit
a lelki-szellemi egészségről. Egyeseknek még ez is sok.
No de kitartóak vagyunk, s a következő takarítási akcióig
egy kicsit továbbgondoltuk a különböző típusú egészség
fogalmát. Rájöttünk, hogy önazonosság-tudatunkhoz is
jelentős köze van annak, hogy miképpen nyilvánulunk
meg a társadalomnak nevezett közös „mérkőzés” során.
Szinte kínálkozott hát az a kérdés, amelyre jelen lapszám
tematikus része épül: Mi? Magyarok?
Nem mai és nem tegnapi a problémafelvetés, kényes a
téma, de alkalmanként-koronként hasznos elrágódni rajta
(ősz van, ideje leszüretelnünk idevágó elgondolásokat!).
Megválaszolása sem szül egyértelmű reagálásokat, viszont
igen érdekes következtetéseket lehet levonni a téma
kapcsán való tűnődésből. Ezt tették a kérdést megválaszoló
munkatársaink is, akiknek hozzászólásaiból például az
is kiderül, hogy van egy sajátosan gondolkodó társadalmi
réteg, amelynek tagjai igyekeznek gyakorlatiasan szemlélni
a rendszerint nagyobb érzelmi viharokat kavaró jelenségeket
is, mert tudják: adott ponton az embernek ki kell állnia
és bizonyítania kell képességeit, amelyek révén a világban
megtalálja és megtartja helyét. Ilyen esetben édeskeveset
számít, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, hiszen a
heves mellveregetés vagy a mélabús borúlátás csak ideig-óráig
jelenthet (ál)megoldást a mindennapok hasznos megélésére.
Nem vagyunk egyformák, másként gondolkodunk történelemről
és magyarságélményről. Nem zárjuk ki a különféle viszonyulásmódokat
(legfeljebb nem érezzük a magunkénak mindegyiket), számontartjuk
ezeket és vélekedünk róluk. Tematikus összeállításunkban
is többféleképpen árnyalt vélemények kaptak helyet;
ami közös bennük, az az előbbiekben említett pragmatikus
szemléletmód. Mindennapi emberi környezetünkből ismerős
végletek villannak fel, amelyek döntéshelyzetet tárnak
elénk: örökké búslakodni fogunk a „régi szép időkön”
emlékei fölött, avagy megnézzük, mi korszerű, mi használható
fel a történelem tanulságaiból? Tudunk-e józanul ítélni,
célszerűen cselekedni, avagy ezután is a „fogjuk meg
és vigyék” elvre alapozó kényelmes, ám amatőr szerepet
vállaljuk fel? Továbbra is könnyedén felülünk jól hangzó,
„menő”, ám teljességgel idejétmúlt szólamok hátára (beleolvadva
egy arctalan tömegbe, az egyéniség érvényesítésének
kárára), vagy megnézzük alaposan (még ha ez nem is a
legsimább), mit lehet kezdeni konkrétan és nem csak
önmagunk javára egyik vagy másik szépen ragyogó eszmével,
gondolattal, ötlettel?
Végül pedig: van-e bennünk energia és ihlet ahhoz, hogy
valóban különbözzünk azoktól, akiket mellényzsebből,
sűrűn megszólunk, avagy „szintén zenészek” vagyunk,
csak más hangszeren, amely alkalomadtán rondábbul is
szól, épp, mert saját közönségünket / közösségünket
csapjuk be a fals hangokkal...
Bizony, kemény diónak bizonyuló dilemmák ezek. Feltéve,
ha adunk magunkra, és komolyan vesszük őket. Mert el
is lehet tekinteni fölöttük, felhőtlen szemmel és a
befutottak lazaságával. Így válhat a kemény dióból falra
hányt borsó.
Meggyőződésünk, hogy aki figyelmesen áttekinti jelen
lapszámunk idevágó közlendőit, kétszer is meggondolja
a borsó választását a dió helyett. Tartalmas olvasgatást
kívánunk ehhez! No meg, ősz lévén, szerencsés tanévet
a Csigalépcső részéről diákoknak, egyetemistáknak, oktatóiknak,
értelmes munkát, élhető időket minden olvasónknak!
Szonda
Szabolcs |
