| Kellemetlenségek
disznóvágáskor
Mottó:
A kerti vetemények közül legfinomabb a kolbász!
Nagy
állat volt, alig bírtuk leölni. Annyira nagy volt, hogy
egész délelőtt húztuk belőle a hurkát. (Persze, tudom,
a legnagyobbak a tévéhíradókban és a szónoki emelvényeken
láthatók, de azok még hurkának sem jók. Ennek ellenére
a moslékot feleszik a paraszt elől… No de legalább karácsonykor
ne legyen szó politikáról, van itt ennél laktatósabb
dolog!) Miután végeztünk a feldarabolással, beraktuk
a kert sarkában lévő füstölőbe, amely dugig megtelt
disznóságokkal. Apám vedernyi fűrészport szórt alá,
majd begyújtott. A füst kanyarogva járta át a füstölő
belsejét, és irigylésre méltóan elsőnek kóstolt bele
a finomságokba.
Hajnaltájt
testvérem beleugrott negyvenkettes gumicsizmáiba és
kiment a füstölőhöz, hogy reggelit készítsen elő. Tudniillik
úgy döntött: ezután minden reggel kolbászt eszik, hogy
pótolhassa vitaminhiányát. Az udvar közepéből megnyugtatónak
látszott a felszálló füst, ám a füstölő körül gyanús
lábnyomok díszelegtek. Tesóm rossz előérzete beigazolódott,
amikor kinyitotta az ajtót, hiszen a füstölő kongott
az ürességtől…
-
Tolvaj disznó, ellopta a disznót! - ordított bele dühösen
a decemberi, csípősen hideg reggelbe.
Eleinte
azt hittük, viccel, de amikor üres kézzel jött vissza
a konyhába, veszettül korogni kezdett a gyomrunk.
-
Füst van, kolbász nincs! - mondta a tesóm bánatosan
és éhesen. - Valakinek mellékhatásokat fognak okozni
a vitaminjaim!
A
gumicsizma-nyomokat követve a friss hóban eljutottunk
az egyik szomszédunk kapujáig, ahol már elseperték a
havat, így megszűntek a lábnyomok. Bementünk a tesómmal.
A szomszéd éppen a sütötte a tepsiben a kolbászt, a
szalonna pedig szobadíszként ékeskedett a szekrény oldalára
akasztva. Jól ismertük a szomszédot, falánkságát is,
és azt is tudtuk, hogy évek óta nem tart semmiféle állatot
(minek is, van a szomszédainak…).
-
Zsíros jó reggelt, szomszéd! Disznót vágott az éjjel,
netán az angyal hozta? Nem adna egy falat kóstolót,
tudja, még nem reggeliztem… - gúnyolódtam vele.
A
szomszéd zavarba jött, nem számított a megjelenésünkre.
-
Nem… nem… én vágtam… anyámék küldték Alszegből… - hazudta,
de tesóm a szavába vágott:
-
Ne olyan móhon, hékás! Tavaszra akkora pocakod lesz,
hogy csak tükörben tudod megnézni magad odalent.
Botrányos
vitát követően aztán a disznó visszamászott a füstre,
ezúttal lakattal a szájában, úgyhogy csak “engedéllyel”
juthattunk vitaminhoz.
Néhány
nappal később üveggyűjtő cigányok járták az utcánkat.
Cukorkát, léggömböt és kisebb játékszereket hoztak magukkal,
hogy a gyerekektől kicsalják az üres üvegeket. Kilencéves
kistesómnak megtetszett a léggömb, de nem volt üvegünk.
Ez nem okozott gondot neki, berohant a kamrába, leakasztott
az ágfáról egy sonkát, és futott, hogy elcserélje azt
léggömbre. Már lépett volna ki a kapun, amikor apám
felfigyelt a "surranó sonkára".
-
Hova viszed azt a sonkát? - kiáltott rá.
-
Csak ide ne, minnyá’ hozom vissza - felelte a tesóm
összerezzenve.
-
Akaszd csak vissza a helyére, eleget sétált, amíg élt
- zárta le az ügyet apám mosolyogva.
Ilyés
András-Zsolt
|
