| Télről,
ünnepről...
"A hó esik, fehér a sík / befútta a havas tél, / s ha
szél keféli hómezét, / minden ház messze kastély. /
Tam, tam, tam, tam, / tam tamdá, / unalomnak ágya: /
kályha mellett ábránddá / fagy az ember vágya." (Babits
Mihály)
Úgy
hozta a sors, hogy azon a téli napon egyedül kellett
hazaballagnom a városkába egy közeli faluból. Otthon
meleg szoba várt. Tél volt, ám hó nem esett. A vidék
szárazon sóvárgott a csapadék után. Előkészült már erre:
a fák lombjukat vesztették, a fűszálak sárgába hajlottak,
a rágcsálók is sietve kotródtak be rejtekhelyeikre.
Az elmúlás hangulata vett erőt bárkin, aki végignézett
a tájon. A természet pedig épp a téli tetszhalált követő
megújulását akarta előkészíteni. Ahogy végigsétáltam
a falun és kiértem a szélfújta mezőbe, megcsapott az
évszak lehelete, magával hozott számos emléket és képet,
mint megannyi festményt, melyek egyszeriben ott táncoltak
képzeletemben és kikívánkoztak a pusztába, a mezőbe,
a szürke égboltra és a messzi erdőbe.
A
bokrok dermedt ágacskáit finom hópelyhek borították,
melyek egyetlen csipkévé váltak a szél hatására. Néhol
az ágakon még bogyók csüngtek pirosan, némi vidámságot
lehelve a levegőbe. Egy-egy széllökésre meginogtak.
Mozgásuk az életet jelentette ott, valahol a föld mélyén,
a gyökerek hajszálfinomságú végződésein, melyek mit
sem sejtve táplálták a törzset, a tavaszi ébredésre
várva. A mező fehér zúzmaralepelbe öltözve nyújtózott
el, amíg a szem ellátott. Egységét csak néhány bokor
és fa törte meg, sorompókként az egyhangú fehérségben.
Az égboltot szürkés felhőtömeg lepte el, enyhe szürkületet
borítotva a tájra.
Gondolataim
szétperegtek, amint beléptem szobámba. Jóleső meleg
fogadott, és úgy tűnt, a csend beszorult minden egyes
sarokba, a megszokott kinti zsibongás sem hallatszott
már.
Valami
történni készült. A naptárra pillantottam: még három
nap volt karácsony böjtjéig. Ünnepelni készültünk mindannyian,
a mező, a bokrok és fák, az erdő, no meg az emberek.
Ünnepelni az elmúlást, mely új kezdetbe torkollik. A
természet általunk ünnepelt, hiszen mi aggattuk tele
olyan jelzőkkel, mint a “szép”, “magasztos”, “ijesztő”,
“ünnepélyes”. A föld mélyén megbúvó parányi élőlények
mit sem tudtak az általános készülődésről. Mély álmukat
aludták, nem bonyolítva életüket. Szépérzékük hiányzott,
ösztönük, túlélési vágyuk nem. Ettől volt szép, ettől
volt érdekes a változásra való készülődés, mely valójában
normális folyamat minden élőlény számára: a képzelet
szülte és ruházta fel karácsony havát ünnepi hangulattal.
Este
lett, amolyan hó nélküli, közönséges téli este. Az ablakot
csenevész jégvirágok díszítették. Kinéztem fagyos szirmaik
közt. Hópelyhek szállingóztak. Az emberek csendesen
sétáltak, karöltve az orrpirosító időben. Három nappal
karácsony előtt.
Valójában
mitőlünk, a csodálatos, mindent tudni, meghódítani és
birtokolni akaró embertől függ az ünnep és az ünneplés.
Az ember az, aki érez, lát és elemez, és őáltala, aki
a természet része, válnak a téli napok ünneppé. Általa
élénkül meg a természet, amely amúgy nyugalomba vonul
és tehetetlenségében válik széppé szemünkben. Kimondható
és elszavalható, elsírható, nevetni is lehet rajta,
ünnepelhető avagy nem, mesés és szomorú, rideg, ugyanakkor
titokzatos. Tél.
Ünnepelni
hó alatt olyan, mint virág bomlását figyelni vagy sétálni
a hófödte erdőszélen: ünnep, mert szép és mert évszázadok
múltak, múlnak el úgy, hogy mindig találtunk és találunk
okot az ünnepre.
Toth
Szabolcs
|
